Punk Portál

SellMe:

Az első hó a téli időszakban mindig nagyon jó érzéssel tölti el az embert, még szerintem azokat is, akik mondjuk huszonévesen már hosszú szövetkabátban, pecsétgyűrűvel az ujjukon játsszák a nagymenő üzletembert. Remélem, még ők is megállnak egy-egy pillanatra, mikor az utcai lámpák fényében előtűnnek a sárga háttér előtt a száguldó hópelyhek. Sajnos az esetek többségében csak a trutyi és a latyak szokta mutatni az első havazás nyomait, de most másképp történt, ugyanis hétfőn hajnalban sikerült nyakon csípni ezt a bizonyos első havazást. Szerencsére elég hideg volt, így mikor leszálltam az éjszakai buszról, vidáman lépdeltem a havas járdán, miközben igazán hangulatosan ropogott a hó a talpam alatt. Na, de hogy kerültem én hétfőn hajnalban éjszakai buszra, az év első havazásának közepébe?

Igazság szerint a Statistics-et nem nagyon ismertem korábban, de elég hamar be lett dobva a budapesti koncert dátuma, így volt idő az alapos ismerkedésre. Ami sikerült is, mi több, még tetszett is a dolog, úgyhogy mindenképpen szerettem volna ott lenni ezen a koncerten. Ami így is lett. Az első zenekar a Hangmás volt, akik csak bőséges késés után léptek a színpadra. Ahogy belekezdtek az első dalukba, rögtön a tavalyi év nagy indie felfedezettje, az Arcade Fire jutott eszembe, az énekes orgánuma, a dallamok, a ritmus egy az egyben rájuk mutatott. Az Arcade Fire-on és persze olyan, korábbi zenekarok által, mint pl. a Talking Heads el is juthatunk a Hangmás zenekar egyik fő forrásához, a 70-es évek végének, 80-as évek new wave zenéjéhez, ami kiegészül még egy kis alternatív hangulattal (valaki korábban az Európa Kiadóhoz hasonlította őket), és egy nagyobb dózist kapunk a mai underground elektronikus zenéből is. A ritmusszekció végig nagy szerepet játszott, illetve meg kell említeni a szintetizátoros lány játékát, mint meghatározó elemet. Az énekes srác neurotikus electric boogie mozgása határozta meg a színpadképet, de a többiek sem a semmibe révedő tekintettel álldogáltak a helyükön, hanem a testbeszéddel is tolmácsolták zenei gondolataikat. Végig dallamos, ritmusos, élvezhető zenét játszottak, és annak ellenére, hogy zeneileg kilógtak a sorból, nem kívántam nekik és családtagjaiknak kegyetlen kínszenvedésekkel teli máglyahalált.

Ez után a stílusbeli kitérő után következhetett a tatabányai Sammy Sosa. Őket már láttam párszor, de most tűnt a legösszeszedettebbnek a játékuk. Tetszett. A zenéjük eléggé a Fugazi muzsikájából táplálkozik, persze belecsempészve a saját kis egyéni hangzásukat. Ha már a Fugazinál szokták emlegetni azt a bizonyos, sok vitára okot adó Emo szócskát, akkor itt is nyugodtan megtehetjük, hiszen az énekstílus is dallamosabb, fülbemászóbb. Persze nem esik túlzásba az énekes (aki gitározik is), abszolút fogyasztható marad az ének, és akkor még meg kell jegyezni, hogy a másik gitáros pedig ordító, nyers vokáljaival próbál segíteni. Ehhez hozzájön még az énekes saját, kissé félénk konferálási stílusa, ami különösen őszintévé teszi a produkciót. Korábban, mikor még másik énekese volt a bandának, sokan csak a magyar Hot Water Musicnak nevezték őket, nem is alaptalanul. Elég butaság ilyen magyar "xy"-nak nevezni egy-egy zenekart, hiszen a zenében, főleg manapság, nincsenek határok, így, akármilyen jó zenekar is az "xy", vagy akár az adott banda, csak is egy ócska másolat lehet. Ezzel az énekessel sokkal egyénibb, különlegesebb, jobb hangzása van a zenekarnak, és ezt a mostani koncerten is sikerült megmutatnia a srácoknak, tetszettek a dalok, a színpadi mozgás, jó volt. Szóval Minutemen-t, Hüsker Dü-t, Fugazi-t hallgató srácok, ha az Annabarbit kedvelő barátnőtök el akar vinni egy Sammy Sosa koncertre, ne féljetek igent mondani, nem kell majd rohanva menekülni a klubból. De az a legjobb, ha mindketten kedvelitek a fent említett bandákat, és akkor biztos nem a Sammy Sosa-n fogtok összekapni.

Ezután jött az est főzenekara, az omahai Statistics, akik a Jade Tree kiadónál jelentették meg eddigi kiadványaikat. Ez a név tulajdonképpen egy személyt takar, mégpedig Denver Dalley-t, akiről elsőként a Desaparecidos nevű formáció kapcsán hallhatott a nagyközönség. Ez a zenekar egy bizonyos Conor Oberst side project-je volt, és itt ordította ki magából azokat a gondolatokat, amit a csendesebb, melankolikusabb Bright Eyes-ban nem tudott kibontakoztatni. Nyers, kritikus emo/indie rock-ént lehetne definiálni a zenéjüket. Itt még meg kell említeni, hogy ebben a bandában zenélt egy másik omahai banda, a Good Life egyik tagja is, Denver tehát ebből az omahai közeg-ből indult. (Meg lehet még említeni a Cursive-t, a Faint-et és a helyi Saddle Creek kiadót.)
Bemutatkozó EP-jén kissé eltávolodott a popos hangzásvilág felé, itt persze nem hozzáállásbeli dologról van szó, hanem tisztán a zenei dolgokról. Nehéz kategorizálni az EP anyagát, van itt bájosnak ható indie-rock dallam csilingelő gitárral, de betekintést nyerhetünk a new wave világába is, sőt még Cure-t idéző szintetizátorszólamot is hallhatunk. Igényes indie-rock, különleges hatásokat felvonultató elektronikus tupírral.
Ehhez jön még a kissé lihegős, bensőséges hangulatú énekhang és máris teljes melankolikusságában szólal meg a Statistics, legyen szó lassabb, igazán szomorú dalokról, vagy akár tempósabb, power-pop jellegű szerzeményekről.
Dalszerzőnk az első nagylemezén tovább folytatta a megkezdett utat, azzal a különbséggel, hogy némileg háttérbe szorította az elektronikát, többet és hangosabban hallhatjuk a gitárokat. Elmondhatjuk, hogy egyértelmű volt a változás, és nem gyepesedett bele egy adott sablonba.
Ezt talán már nem mondhatjuk el az idei lemezéről, de viszont az tény, hogy még mindig kiváló dalokat tudott írni, és én személy szerint semmi kivetnivalót nem találtam az anyagban, sokat hallgattam, és akadnak rajta igazi slágerjellegű dalok is. A kritika rettentően lehúzta a produkciót, szerintem ok nélkül. Szóval a Pitchfork-nak sem kell mindig feltétlenül hitelt adni...
Koncerten tehát 3 anyag dalaiból csemegézhettünk, és bár rövid volt, de elég hangulatosra sikeredett, Denver nagyon közvetlen volt, abszolút eltűnt még az a fél méteres különbség is, amivel a közönség fölé emelkedett a színpad miatt, mind a színpadon, mind a közönség körében jó volt a hangulat, legalábbis én jól éreztem magam. Denver ezen a turnén két másik taggal szerepelt, és mindkettejüket ki kell emelni, hisz a dobos hihetetlen lendülettel, és dinamikával ütötte a bőröket, élmény volt nézni, míg a basszusgitáros a Statistics setlist után átvedlett egy igazi folk-rock trubadúrrá, és egy saját szerzeményeiből álló csokrot nyújtott át a már megfogyatkozott nézőseregnek. Az elején féltem, hogy unalomba fog fulladni az előadás, de semmi probléma nem volt vele, sőt a végére nagyon elkezdtem élvezni a dolgot, fantasztikus, rekedtes hangja volt az ürgének. Jeff-nek hívják amúgy, Jeff Klein-nek.
Nem életem koncertje volt, sem az év koncertélménye, de nagyon jó volt élőben is hallani azokat a dalokat, amiket már a lemezeken is nagyon kedveltem.

…vidáman lépdeltem a havas járdán, miközben igazán hangulatosan ropogott a hó a talpam alatt.

kaloz:

Mostanság úgy érzem, egyre kevesebb jó buli van, ezért is vártam a Statistics-es estet és már jó előre készültem rá. A zenét nem ismertem régóta, akkor hallottam először, amikor Mansiz felrakta az eftépére és galádul leloptam onnan. De már első hallásra nagyon megtetszett ez a nyugis zene, ráadásul a 800 ft-os beugró a koncertre már akkor megérte volna, ha csak a két magyar előzenekart láthatom.
Kilenc előtt valamivel a Ferenc körúti aluljáróban találkoztam Ócsival és megláttuk Borsót, aki Zs_t-re és SellMe kollégára várt. Mikor ők befutottak, csapatostul elindultunk a Trafóba.

Fent valami buzi színházi előadás volt, ezért szétuntuk a fejünket, mire fél tizenegy körül a Hangmás kicsit ideges tagsága felvonult a színpadra. Őket már ismertem a gödöllői buliról, nagyon tetszett az elvont zenéjük, amiben a széteffektezett gitárt szintivel és szemplerrel támogatják meg. Ahogy figyeltem, eszembe jutott az énekes mozgásáról, hogy olyan, mint egy android, gondolom ez koncepció. A gitáros srácon Kraftwerk póló volt, erről meg beugrott, hogy ennek az együttesnek a hatása érezhető a Hangmás zenéjén is. Amúgy az egész eléggé alter, legalábbis a szövegeik alapján (meg amit értettem belőlük), de ennek ellenére tetszik. Fura.

A Hangmás után következett legkedvencebb tatabányai indie-rock zenekarunk, a Sammy Sosa, akiket már jól ismerek. Bemondák, hogy a sok csúszás miatt rövidített koncert lesz, úgyhogy bocs. Már a buli elején észrevettem, hogy a basszus nagyon hangos. Basszerosként ez annyira nem zavarna, csak az elég komoly teljesítmény volt a "keverősbácsitól", hogy úgy feltekerte, hogy kábé mindent elnyomott. Ennek ellenére Sammy Sosáék változatlanul királyak voltak, de mivel szerencsére sűrűn hallottam őket mostanság, a koncert nem ütött akkorát, de mindig örülök, ha Pesten játszanak. Ezen az estén viszonylag sok olyan számot játszottak, amit nem ismerek. A koncert legizgalmasabb mozzanata az volt, amikor Tominak, az egyik gityósnak leszakadt a vállpántja és egy darabig a padlón térdelve játszott. Nem húr, hanem vállpánt. Ilyen is van.

Végül jó későn kezdett a Statistics. Egy idieg pöcsöltek a hangzással és Denver becézgette a hangosító srácot ("the sound guy...the sound gentleman"). Rájöttem, hogy élőben annyira nem mutatkozik meg a banda “elektropopos” jellege, mivel a szokásos dob-basszus-gitár felállásban zenéltek. Ennek ellenére átjött ugyanaz a hangulat, mint a lemezükön: kellemes, érzelmes, dallamos számokat hallhattunk. A Leave Your Name lemezről, ami nekem megvan csak kevés számot játszottak, szóval csak ezek tűntek ismerősnek, de remekül odaillettek a többi közé. Szemmel láthatóan nekik is tetszett a buli, meg az engedelmes magyar közönség: kérésre egyből közelebb araszoltunk a színpadhoz, a dobos még meg is tapsolt minket. Később Denver kijelentette, hogy amennyiben a rövidezés szokás errefelé, szívesen megiszik bárkivel egy pár felest, csak nem tud mindenkit meghívni. Legalább nem a szokásos "kurvajók vagytok!" meg "ez életünk/a turnénk legjobb bulija" duma. Egyszóval a két király magyar banda után is egyértelműen a Statistics volt az est csúcspontja.

Utánuk azonban kaptunk egy bónuszfellépőt a basszeros, Jeff Klein személyében, aki rövid pihi után egy szál gitárral felvonult a színpadra és előadta a dalait. Az emberünk sokszor sétált a színpadon ide-oda, nemcsak a mikrofonba énekelt, hanem magának is, ánplágd. Asszem ez a songwriter-es cucc itthon eléggé szokatlan, kishazánkban tudtommal csak Tes működik hasonlóképpen (underground körökben legalábbis), bár az ő szövegei a “világmegváltós” kategóriába esnek, míg Jeff Klein mondanivalója egyértelműen személyes. Csak azt tudom itt is mondani, amit Kevin Devine-ról mondtam annó: bárki tud énekelni és gitáron kísérni magát, de nem így, nem ennyi beleéléssel és érzelemmel, és nem is tud bárki ilyen számokat írni. Ez az a fajta zene egyébként, amihez egyértelműen megfelelő hangulat kell, nem lehet bármikor hallgatni, de számomra ez a punnyadós téli vasárnap esti hangulat megfelelt. Egy idő után Denver és a dobos is csatlakoztak Jeffhez és hallhattunk pár számot zenekari kísérettel, aztán pont amikor kezdett volna kicsit unalmassá válni az egész, vége is lett.

Aztán amikor kiléptünk a Trafó ajtaján, esett a hó. Bárcsak minden vasárnap estém így telne. :-)

http://hangmas.uw.hu
www.sammysosaband.hu
http://www.myspace.com/sammysosaband
http://www.myspace.com/statistics
http://www.myspace.com/jeffklein

2005. XI. 20 Trafó - Hangmás, Sammy Sosa, Statistics, Jeff Klein