2005. VII. 20. Ausztria, Bécs, EKH – Against Me!

Írta: Dan Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. júl. 21. csütörtök - 20:57

Az Against Me!-vel az első találkozásom bizonyára Tom koncertbeszámolója volt. Nem értettem, hogy lehet valaki annyira oda egy tök ismeretlen zenekarért, hogy egyedül nekivág egy bécsi túrának vonattal. Néhány napja végső elkeseredésemben már azt terveztem, hogy másfél óra késéssel, mocskosan és büdösen, 0 alvással, közvetlenül Bécsből megyek be dolgozni, ha más nincs, de akkor is látni fogom őket. A szerencse közbeszólt, Szerdáék is épp Bécsbe tartottak egy rockabilly bulira, és volt két helyük a kocsiban. Mansizzal ketten voltunk a szerencsések, akik ezt a fuvart kihasználhattuk. A többiektől, akik végül nem jutottak ki, elnézést kérek. Ne is olvassanak tovább, mert irigykedni fognak.

Munkából el, vacsora a találkozási ponton (évek óta nem ettem meg magamban egy zsák chipset), utána sör. Szokás szerint én pofáztam egész úton, elmeséltem a fél életemet. A határnál csatlakozott hozzánk egy másik rockabillys autó, majd Bécsbe érve Szerda kirakott minket az EKH-tól egy metrómegállóra. Itt már izgatottan rohangáltam fel-alá az aluljáróban, Mansizt párszor majdnem felrúgtam. Jött a metró, már tippeltük, melyik gyerekek jönnek vajon a koncertre. Kijutva a föld alól megmarkoltam a térképet, és szinte elsőre megtaláltuk a következő sarkon az EKH-t. Ha valaki nem tudná, az EKH egy foglaltház, amit mostanában akarnak bezáratni, de ez remélhetőleg nem fog sikerülni. A tök nyugodt kisvárosi hangulatból hirtelen egy összefestett, összepisált falú, punkokkal tarkított ház elé értünk. Gyülekeztek az emberek az utcán, mi biztos léptekkel haladtunk a bejárat felé. A komoly 6 Eurós belépő befizetése után Mansi átnyújtotta az ajtó mellett üldögélő zenekarnak a Pándi úr által küldött Unicumot, aminek persze nagyon örültek.

Indulhattunk feltérképezni a terepet. Az egész házat nem láttam, csak a klubterületet, az viszont nagyon korrekt volt, igazi underground szórakozóhely az ehhez szükséges összes kellékkel. Összefestett falak, kiragasztott információs anyagok és plakátok, leselejtezett bútorok, sejtelmes fények, vaskorlát, lépcső az eleinte még hűs underground koncertterembe. Korrekt, kis színpad kis teremben, nekem a Music Factoryra ugrott be róla. Családias hangulatra számítottam tehát. Az egyik sarokban megtaláltuk honfitársainkat, akik korábban, busszal utaztak ki, így érkezésünkkor már egy rakás üres sörösdoboz álldogált előttük az asztalon. (Természetesen semmiféle motozás nem volt, bárki bevihetett saját piát.) Pacsizás, csevegés, tréfálkozás következett, én viszont lassan a színpad felé közeledtem, jó pozíciót kellett szereznem már az előzenekar alatt. Meg persze a közönséget is elemezni kellett. Egy ilyen helyen jellemzőek a kicsit lepukkantabb kinézetű tarajosok, de ami nagyon meglepett, hogy igen sok lánnyal találkozhattunk, akik szinte mind nagyon jól néztek ki.

Császkáltam egy kicsit, csekkoltam a merch pultot, szomorúan tapasztaltam, hogy az összes kapható bakelit megvan már. Azért megkérdeztem, milyen színűek az LP-k, mert azok csak feketén vannak meg. A Reinventing lemezt rózsaszínben lehetett kapni, de az árus felvilágosított, hogy ebből a fekete is limitált. Ennek örültem, majd visszamentem a színpad elé.

Elvileg tízkor kezdődött volna a buli, kb. fél óra csúszással lépett színpadra a Rentokill. Osztrák punk zenekar az igényesebb fajtából, hardcore elemekkel. Szerintem kicsit hasonlított az Antimaniax-re. Jó volt, el lehetett rá bólogatni, de túl izgalmasnak azért nem mondanám. A koncert végén játszottak egy-két eredetibb szerzeményt, azok tetszettek, de többnyire csak álldogáltam, és izgatottan vártam, mikor lesz már vége. A gitáros gyerek meg irritált, kissé túlzásba vitte a pózolást, artikulálva énekelte az arcunkba az énekes szövegeit. Ráadásul csálén álltak a fogai is.

Rentokill vége, el sem mozdulok a színpad elől. Kell a jó pozíció. Szemüveg, táska elpakol, füldugó ki (inkább süketüljek meg, minthogy tompítsam az élményt), izgatott várakozás. A zenekar tagjai pakolják a cuccokat, roadról szó nincs természetesen. Feltűnik egy tarajos picsa, aki hosszasan vitatkozik a dobossal, nem tudni, miről. Közben egyre többen leszünk, már szinte dugig van a kis terem. Csak lökdösődve lehet előrébb jutni. Aztán elkezdik, és elszabadul a pokol. Pints of Guinness, a szám, ami mostanában a legnagyobb hatással van rám. Mindenki ordít, kezek a magasban. Innentől nincs megállás, jönnek sorban az ismert számok, köztük két új is, amik még a kilopott demón sincsenek rajta. (Vagy annyira régiek, hogy én sem ismerem?) Mindenkiről ömlik a víz, iszonyatos a hőség. Az első 4-5 sor ordít, a basszeros mikrofonja szinte végig kareoke jelleggel működik. Nincs határ a színpad és a nézőtér között. A zenekart kevésbé ismerők kicsit hátrébb állva szemlélik az eseményeket, a többiek megőrülnek. Én a törött ujjammal a két csoport között evickélek. Amikor tudom a szöveget, éneklem, amikor nem, akkor is. :) Nem lehet negatívumot mondani a buliról. Ritkán látni ennyire őszinte előadást. Teljesen szívvel, lélekkel játszották végig az egész bulit. Talán kommentár volt kicsit kevés, de az emberek úgyis tudták, miről van szó. Nekem nagyon rövidnek tűnt a koncert, pedig elég sok számot eljátszottak. Talán egy negatívumot mégis tudok említeni, nagyon hasonlított minden a tavalyi bulira. Lehet, hogy nem kellett volna megnéznem a videót közvetlenül a koncert előtt. Az utolsó számban (We Laugh at Danger) most is volt hangszercsere, a dobos is előrejött ordítani, talán a Rentokillből ült be valaki helyette, nem láttam. Néha elvonta a figyelmemet néhány rajongó, például egy seggrészeg hülyegyerek, aki állandóan elesett, meg a másik oldalamon álldogáló fotós kislány, aki igen jól nézett ki. A végére teljesen átázott mindenem. Nagyon nagy koncert volt, de nekem igazából az első szám volt a legfontosabb, onnantól már mindegy volt.

Az utolsó szám után szétszéledt a nép, ráadást nem kaptunk. Nagy meglepetésünkre egy újabb zenekar készülődött a fellépésre, és fény derült arra is, mit akart a tarajos picsa. Az Against Me! cuccain játszani. Erre persze nem kaptak engedélyt, meg tudom érteni, gondolom a turné további részén is szükségük lesz rá. A csajszi meg ott problémázott továbbra is.

Hülye fejemmel megvettem a Reinventing albumot rózsaszínben is. Inkább, mint egy póló, amiben a fél magyar társaság már a koncert előtt feszített. Megvártam, amíg Mansiz cseveg a zenekarral, meg felhívták Pándi Balit is telefonon, aztán elindultunk vissza, hogy Szerdáék felvegyenek minket.

A hazaút alvással telt, otthon is volt még rá jó 3 órám munka előtt.

Nekem nem volt életem legjobb koncertje, de annyira azért tetszett, hogy simán bevállaljam a holnapi brno-i bulit is, izgatottan várom, ott hogy alakítanak. Aztán beszámolok róla. Vagy nem.