2005. VI. 15. Bécs, Aréna - Paint It Black, The Show Is The Rainbow

Írta: vargyai Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. jún. 18. szombat - 15:21

2005 van. És elég furcsa kis év ez. Rendre alakulnak újra a legendás zenekarok, beindult az élet Európában, mindenütt mozgás, mindenütt változás. Mégis egyesek szerint a punk meghalt, mások szerint meg csak szimplán lapos. Igaz ami igaz, mára nehéz lett tisztességes zenekart találni, akikért lehet rajongani, akik szövegfoszlányait béna szobrokra lehet felszignózni festékszóróval. És akkor még abba is gondoljatok bele, hogy ha talál az ember egy ilyen zenekart, mennyi az esélye annak, hogy látni is fogja őket élőben? Főleg hogy a Paint it Blacknél még az is köztudott, hogy Philadelphia hatósugarát nem nagyon hagyják el, már csak a legoptimistábbak mernek gondolni arra, hogy Európába jönnek. De hát a picsába is, idén már majdnem mindegyik kedvenc zenekaromat láttam/látni fogom, akkor pont ez maradna ki?

A Paint It Black története nem valami izgalmas, nincsenek benne nagy fordulatok, tagok közti vérre menő csetepaték, szóval őket tényleg azért kell szeretni, amit és ahogyan csinálnak, nem a többi körítést, amiből érthetetlen módon nagyon sokan nagyon jól megélnek. Azért ide is jutott 4-ből 2 legenda, Dan Yemin ugye (Ex-Ressurection, Ex-Lifetime, Ex-Kid Dynamite) és David Wagenschutz (Ex-Lifetime, Ex-Kid Dynamite, Good Riddance, None More Black). Játszott itt még Catharsis tag (azt hiszem gitáros poszton), akit Dave Hause követett, aztán ő meg lelépett a <>ILoved Onesba, így jelenleg és talán véglegesen a None More Blackből a pufi ír srác gitározik, akinek a nevét most már nem fogom megkeresni. A rövid családfa után most belekezdenék egy gusztustalan ömlengésbe, hogy a Paint It Black mekkora király egy banda, mert tényleg százból egy, náluk nagybetűkkel és totálisan hitelesen lehet használni a PUNK címkét, olyan zenét játszanak, amire lassan de biztosan rájöttem, hogy ez az én kis sárgaköves utam, birtokában vannak amolyan punkos intelligenciának is és nagy klisé, de akkor is náluk az egyik legfontosabb: In Your Face. Persze az állításaim felére nincs bizonyítékom, egyszerűen csak én így gondolom, és akkor ez is van bazdmeg.

Jó társasághoz híven jó hangulatban telt el az út, megbeszéltük az élet nagy dolgait pornó-hányás-állatospornó-kurás-beszarás-szarospornó-csajozás-zene tengelyen, sajnos megint kihagytuk a becsületkassza kirablását, sőt még román kurvákat sem dobáltunk meg a határnál. Olyan 7 körül érkeztünk a helyszínre, ahol pár alkoholista motoros rockeren kívül szinte csak mi voltunk. Ücsörögtünk, csoportépítési terveket szövögettünk, mentek a pletykák. Most mit írjak? Ti is várakoztatok már koncertre, bakker. Fél óra múlva beengedtek minket potom 11 euró fejében, az álnáci goth jegyszedő egyeseket kétszer is végigtapizott motozás címszó alatt.

Aréna kisterem, sötétség, magas színpad, mint utóbb kiderül, szarul is szól, az egyik fal kis mélyedésébe meg egy goth-grufti csaj ékelődött be denevéreket megszégyenítő módon, ő később le is tarhált minket. A köcsög diszkógömbtől meg annyira megszédültünk, mintha ide úton lsdt szopogattunk volna.

Pár nappal a koncert előtt tudtuk meg, hogy az előzenekar a The Show Is The Rainbow nevű egyszemélyes csoda produkció lesz. A promóciós anyag legtalálóbb sorai talán a „Rappelek, üvöltök. Művért köpködök. Van egy videó projektorom. Nem vagyok jó a videózásban, de vicces lesz” voltak. Most komolyan, mire számíthattunk? „Megint idejön valami idióta, aki comodor 64 samplerekre énekel majd bugyuta témákról”. Az Atom And His Package az tetszett, jó volt, a Da Hawnay Troof elmegy, de ebből bőven elég ez a kettő.
Kint ültünk, amikor elkezdődött a prüntyögés meg a visítozás, még egy rövid sztorit meghallgattunk, aztán bementünk. Valahonnan előkerült olyan 30 osztrák, akik nagy vigyorral az arcukon bólogattak. A színpadon egy laptop meg egy nagy vászon, amin mindenféle egzaltált dolgot csinált a fanta vadmálna fiú és családtagjai. Vértócsák viszont nem voltak. Az ilyen show-elemeket minden bizonnyal csak 40 néző felett produkálja. Maga a „zenekar” egy dagadt, szakálas, afró frizurás csávó volt, aki forgolódott a földön, tapsikolt és visítozott a minimál euro trance-szerű zenéjére. Gondolom a Fucktothemusic rajongó tábor megőrült volna a produkcióra, ami annyira tényleg nem volt rossz, csak valahogy nem illett ide. Azért egyszer én is elkezdtem szakadni a röhögéstől, amikor elgondolkoztam azon, hogy itt ez a csávó, Amerikából eljön Európába a furcsa kis produkciójával, és szinte az isten háta mögött, de tényleg olyan helyeken, amiről még nem is hallott soha, 50 ember előtt nyomja az aerobik és Michael Jackson mozgás keverékét. Le a kalappal, így kell élni!

Hű rajongók már az átszerelést is végignézik, persze ha csak nem fő csicska roadok csinálják az egészet. Azért közben mindenki bemutatta, mit látott a legutóbbi koncert karete/mosh/csirkepogó felhozatalából és mire emlékszik még a Step down klipjéből. Ezt azért gyorsan abbahagytuk, a végén még valaki azt hiszi, komolyan gondoltuk a keménykedést.
És igen eljött a pillanat, a színpadon a Paint it Black, még jobban néznek ki, mint fotókon, nagyot dobbannak a szívek, mozdul a láb. Annyira nem mennék bele, hogy miket játszottak, nagyon meglepően újat és régit, semmi feldolgozást (brühühühühühü). De ahogy játszottak, azt a mindenit! Láttam már pár zenekart, jókat, rosszakat, viszont ilyen keményen, ilyen lendülettel kevesen adták elő azt, amit a fülhallgatómból szoktam hallani. Kurva szarul szólt az egész, igazán ez sem tudott zavarni, megvolt ennek is a varázsa, jó karcos lett tőle az egész. A teljes banda őrültekkel volt tele, rohangásztak jobbra-balra, köpködtek, ugráltak, rugdosódtak a levegőbe, ha top listát kéne felállítanom, akkor a basszusgitáros Andy Nelson lenne az első helyen a „legmozgékonyabb tag” összesítésben, második Wagenschutz (állítólag visszafogta magát, gondolom a bőrök nem így érezték), harmadik meg a pufi ír. Dan Yemin külön kategória, ő egy ikon. Beszélt a számok között, általában politikai témákkal kapcsolatban, mégse volt az egésznek prédikációs mellékíze. Kemény volt, mint Deniro a taxisofőrben, mutogatta a kezével, hogy épp a pénzről, a fölös pofázásról vagy a torokmetszésről énekel. Mégis a keménység és a félelmetes gesztusok mögül egyfajta közvetlenség jött le, hogy még 30 fölött, túl pár nagy bandán töretlenül tud örülni annak, ha 40 emberből csak 4 kiabál pár szöveget, és a kezüket rázzák.
Úgy érzem, ennél nem is kell több, aki nem volt ott, a folytatást úgysem értené, vagy én kezdenék bele valami gusztustalan tömjénezésbe, nekem a Paint it Black egy ETALON, fény az éjszakában, költőirizsablabla…

Nem sokat tököltünk, irány haza, pornó-hányás-állatospornó-kurás-beszarás-szarospornó-csajozás- Loco Live úgy, hogy Kobera mindig elmondta, melyik szám miről szól. Jah és végre bevallottam, amiben már régóta hiszek, Henry Rollins túlértékelt és ő baszta el a Black Flaget!

„Amúgy apukád mit dolgozik”