2005. III. 24. USA, Lawrence KS, The Bottleneck - 7 Seconds

Írta: Borics Úr Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. már. 29. kedd - 21:15

Mivel semmi információt nem találtam a koncert pontos kezdését illetően és 350 km-t kellett vezetnem odafele a koncertre, ezért tanácsosnak láttam minél előbb lelépni melóból és nekivágni az útnak. Nem akartam 3 óra vezetés után arra érkezni, hogy lemaradtam valamiről. Úgy saccoltam, hogy ha “all ages” lesz a buli - mint ahogy a punk/hardcore koncertek esetében ez megszokott – valamint hétköznapra való tekintettel esetleg előbb be kell fejezni a zajongást, akkor sem kezdődik el 7 óra előtt. Délután háromnegyed négykor leléptem hát a melóból, gyorsan hazarohantam a kocsiért, bedobtam egy rakás CD-t a hátizsákomba, valamint két Red Bull-t későbbre, elővigyázatosságképpen.
Negyed 5-kor hagytam el Omaha-t, és szinte kereken 3 óra alatt értem Lawrence, Kansas-be. Azonnal a klubhoz hajtottam, amit szerencsére nem kellett keresgetni, mert már többször megfordultam ott. Odaérkeztemkor még fű sem nőtt. Talán akkortájt érkezhettek meg a zenekarok, mert még javában pakoltak be a furgonjaikból. Még jegyet sem szedtek, gondoltam, kerülök egyet, meg valami kaja után nézek. Szeretem Lawrence-t, egy kis egyetemi város, frankó életteli főutcával, és ami errefelé ritka: emberekkel az utcán. Rövid séta után be is tértem egy talponálló szendvicses-helyre, ahol bekaptam egy “gumibot” fantázianévre hallgató szendvics-kreálmányt. A koncerthelyre visszatérve még mindig nem tapasztaltam semmi komolyabb mozgást, bár már elkezdtek szépen sorban feltünedezni az emberek. Betértem hát a szomszédos könyvesboltba, ahol látszólag sok punk srác ütötte el az időt a koncertre várakozva, többek között a 7 Seconds (egyetlen) roadja is, a DVD-k között kotorászott. Vettem hát egy kávét (a rám váró hosszú hazaútra való tekintettel), levettem az “American Hardcore – A Tribal History” c. könyvet az egyik polcról és azt olvasgatva, egy kényelmes kanapéba süppedve vártam meg a 9 órát.
Utána visszaloholtam a klubba, befizettem a belépőt, és örömmel tapasztaltam, hogy vége az első előzenekar produkciójának, akik a loboncos dreadlock-jaikból és a Nausea, stb. felvarrókkal díszített szakadt-kopott katonai jelmezükből ítélve valami helyi crust banda lehettek. Utána elfogyasztottam egy pohár jeges vizet, amit egy nagy, a pult szélére kitett ballonban a klub ingyen bocsájtott a megszomjazott zenerajongók rendelkezésére, majd a használt műanyagpoharat hétköznapi környezetvédőhöz illően a kardigánom zsebébe süllyesztettem későbbi használatra. Közben színpadra lépett egy pittsburghi banda, a nevük asszem Alert Alert volt. Nem ismerem őket, de nem voltak rosszak. Középtempós dallamos poszt-punkot játszottak, ami azért nem söpört le a lábamról, de szó ami szó, a számaik ügyesen meg voltak írva, tetszett a basszgitáros srác játéka. Persze azért műsoruk alatt hagytam időt arra is, hogy megvásároljam a 7 Seconds új albumát, és azt kivigyem a kocsiba, hogy ne kelljen végig a kezemben szorongatnom. A kifelé meggyújtott cigimet visszafelé a klub előtt az utcán fejeztem be, eleget téve a klub újkeletű dohányzási tilalmának. Mire visszaértem, a banda az utolsó két számát játszotta, majd kb. negyed óra átszerelés után következett a los angelesi The Briggs.
Őket már láttam korábban, asszem a Flogging Molly és a Throw Rag társaságában. Jóféle dallamos ’77-es brit hatású punk rockot nyomnak, szimpatikus fiatal srácok, egy elég ügyes szólógitáros. A többi tag balfasz a hangszerén, de az összhatás egész jó. Kár, hogy az Amerikában jelenleg reneszánszát élő ’77-es brit punk hullám jócskán megkésett hatására alakult bandák nem nagyon hoznak izgalomba. Kellemes zene, szövegek, de az ihletet adó korábbi zenekarok örökségéhez már nem sokat tesznek hozzá, pláne, hogy amúgy is inkább a 80-as évek eleji amerikai punk az, ami engem inkább lázba hoz, ha már korai bandák hatásairól beszélünk. Mindenesetre a Briggs kitett magáért, állítólag a turnén szereplő zenekarok tagjai közül sokakat elkapott egy makacs megfázás, de ez nem vett le semmit a produkció értékéből, legfeljebb néha kicsit rekedtesebb illetve orrhangú volt az ének, de hát ez ennél a stílusnál még jól is jön.
A közönség pár “tarajosabb” tagja megmozdult néha-néha, de azért nem tépte fel a táncparkettet a megvadult közönség. A műsor befejeztével ismét röpke negyed óra, épp elég egy cigire, pisilésre, na meg további hideg ivóvíz elfogyasztására...
Majd következett az est fénypontja, a legendás 7 Seconds. Sokaknak alkalma nyílt látni ezt a már-már punk-történelmi jelentőségű :) bandát a tavalyi Resistance Tour koncertsorozat bécsi állomásán, és aki ott volt, az meggyőződhetett arról, hogy még mindig “ott vannak” az öregek. Én másodjára láttam őket. Először két éve sikerült elcsípnem őket, jelenlegi székhelyük, Sacramento egyik kis alvóvárosának mégkisebb kocsmájának színpadán, ahol egy, a barátaikból álló, kevésbé ismert helyi punkbanda 10. szülinapi buliján léptek fel, kb. 50 ember előtt. Érdekességként érdemes megjegyezni, hogy e zenekar (The Knockoffs) basszusgitárosa segített ki a Resistance Tour-on a 7 Seconds-ben.
A 7 Seconds munkásságara bővebben nem akarok kitérni, csak pár szóban azok kedvéért, akik szégyenszemre nem lennének tisztában a tényekkel...:)
A banda a 80-as évek elején indult Reno-ból, egyidejűleg a nyugati parti nagy hardcore-robbanással. Ami mindig is megkülönböztette őket a kortárs bandáktól, az a szélvész gyors, de mégis fülbemászóan dallamos zene (a később a Bad Religion által tökélyre fejlesztett fajtából) és a különleges személyes és pozitív töltet, ami átjárta dalszövegeiket a megszokott társadalomkritika mellett. Azután a 80-as évek végén, kilencvenes évek elején tettek egy kitérőt dallamosabb, poposabb irányba, még egy röpke nagykiadós szerződést is magukénak tudhattak, majd magánéletükből kifolyólag 5 év csönd után ismét felbukkantak egy új albummal (Good To Go), amivel visszatértek kb. a “The Crew” illetve a “Walk Together, Rock Together” albumok által kitaposott ösvényre. Amikor Kevin Seconds-t erről a stílus(vissza)váltásról kérdezték, kb. olyasmit felelt, hogy az elmúlt években kísérletezgettek, mint zenészek, de amikor sok év után ismét írtak egy gyors számot poénból, rájöttek, hogy ez sokkal szórakoztatóbb számukra, sokkal inkább fekszik nekik. Sokakban biztos felmerül ilyenkor a gyanú, hogy megpróbálják ismét meglovagolni a hardcore-szekeret az öregfiúk, de ez cáfolandó az ő esetükben. A 7 Seconds azon kevés bandák egyike, aki még a nyúlfarknyi nagykiadós időszakában is hű maradt az indie etikához, ma sincs ez másképp. Mostanság is megvan mindegyik tagnak a civil állása, amiből élnek, és ahonnan néha szabadságot vesznek ki, hogy turnéra mehessenek. Lemezeik elég erős DIY hozzájárulással készülnek, filléres belépőkért, apró kocsmákban zenélnek. Csinálják, amikor van idejük, mert szeretik ezt csinálni. És hiába, öregfiúk már ők a “punk-szakmában”, láttak már egy-két trendet elvonulni ahhoz, hogy tudják, csak az eredetiség számít. Ők pedig eredetiek az utolsó 3 akkordos számig.
És jöjjön a koncert. Troy már az Alert Alert alatt elkezdte kis aerobik-bemutatóját a színpad mellett. Hiába, öreg csontok lassabban melegednek...:)
Kevin közölte a közönséggel, hogy igen, ők is betegek, mint a szar (Troy egy tekercs budipapírral vonult be a dobok mögé, amibe később szorgalmasan fújogatta is az orrát), majd szinte azonnal belecsaptak az “I Still Believe”-be, amit rögtön a “Not Just Boys Fun” követett. Röpke lélegzetvételnyi szünetekkel nyomták a számaikat, főleg régieket, de becsúszott egy-két újabb az új lemezről, valamint az előző “Good To Go”-ról is. A zenekar látszólag nagyon jól érezte magát a színpadon, viccelődtek egymással és a közönséggel, Troy bénázott egy számkezdésnél, mert épp orrfújással volt elfoglalva, amin jót röhögtek a többiek. Steve Youth fel-le ugrált, mint egy kis pávián, miközben feszesen reszelte jellegzetes basszusfutamait. Kevin számok közben egyszer megkérdezte, hogy milyen most a punk színtér Lawrence-ben. Mivel igen régen jártak arra, kíváncsi volt, mi változott. Persze sokan azt a választ adták a nézőtérről, hogy szar, meg egyre szarabb lesz. Erre Kevin csak annyit mondott: OK. Fiatalok vagytok, erősek és energikusak. Csináljatok belőle jobbat! :) És igaza van, végül is ilyen egyszerű...:)
Persze a válaszok hallatán nem mulasztotta el, hogy ilyen hülye kényeskedő nyavalygást utánzó pofákat vágjon, eltüntethetetlen vigyorral a szája sarkában.
Elég erős mozgás is volt. A közönség nagy része együtt énekelt a bandával, én is bekapcsolódtam természetesen, habár a táncból nem vettem ki a részem, maximum egy-két fejem fölé tévedt szörföst segítettem tovább, illetve lábaim elé zuhanó srácokat húztam fel a padlóról. Mellettem állt egy piros legóember hajú csaj, aki viszont nagyon nem fért a bőrébe, minden közelébe kerülő emberen taszított egy jókorát, aminek gyakran egyensúlyzavar és esés lett a vége. Nem tudom, mi motiválta a leányzót erre, de amikor a “Sham 69 – If the Kids are United” feldolgozás alatt, miközben ő is a dalszöveget énekelte, nekirontott egy táncoló tini srácból és csajból álló párnak, akkor elgondolkodtam, hogy ez most részeg, vagy csak szexuálisan frusztrált. Mindenesetre nem sok ember volt a közvetlen környezetében, akit nem kóstolt be, de szerencsére, azaz az ő szerencséjére engem kihagyott a szórásból. Minden tiszteletem a női nemnek, de ez a hölgy erősen rászolgált a semlegesítésre. Szerencsétlen ifjú hardcore-kölykök szépen kérték, hogy álljon le, a csaj meg persze szépen visszaélt azzal, hogy női mivoltából kifolyólag nem fogják a hajánál fogva kibaszni az utcára. Pedig azt érdemelte volna.
Szerencsére ez volt az egyetlen negatívum a koncert alatt, mert a bunyó ugye fasza dolog, de annak is megvan a maga helye és ideje. Kb. 45 perc után, és olyan slágerek után, mint a “Walk Together...”, “Definite Choice”, “Here’s Your Warning”, “Red and Black” “Young ‘til I Die” (Igazából azokat a számokat egyszerűbb lenne felsorolni, amit NEM játszottak) a zenekar levonult. Persze a közönség nem hagyta annyiban, így a zenekar visszajött két szám erejéig (egy új és a Die Hard), majd ismét levonult, majd ismét visszazavarták őket a színpadra...:)
Ekkor Kevin megkérdezte, hogy OK, akkor mit akartok hallani? Valaki bekiabálta, hogy Old School, amin Kevin megint jól elviccelődött, hogy “Nektek 1991 az old school...:)”
Végül eljátszották a “The Crew”-t meg asszem a “You Lose”-t (már kihagy az emlékezetem) és a “99 Red Balloons”-szal zártak (ez tuti, erre tisztán emlékszem.:). Utána Kevin vihogva mondta a közönségnek, hogy ha ennél többet akartok, akkor azt már nektek kell eljátszanotok...
Hallatszott már az első pár szám után, hogy neki is eléggé megviselte a takony a hangját.
A viszonylag kis közönség ellenére remek buli volt.
Koncert után visszamásztam a kocsimig, gyorsan lehúztam egy Red Bull-t, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a várost. Az első benzinkútnál megálltam, és ahogy a nafta csordogált, megcsodáltam a mellettem álló vontató trélerjén nyugvó két gyönyörű acélkék Corvette-et. Majd vettem egy doboz cigit és visszaszálltam az én kis 15 éves japán “Alacsony Jövedelem-Edition Corvette-embe” és hazafelé vettem az irányt.
Az úton teljes nyugalomban élvezhettem az AFI, Muse, 98 Mute zenéjét, valamint a sok bevitt koffein diuretikus hatását, aminek következtében még háromszor kellett megállnom hazafele az útszélen hugyozni. Szerencsére nem aludtam el, és még Rugóláb Sheriff sem meszelt le gyorshajtásért, így hajnali 3-ra szerencsésen hazaértem. Másnap persze a poklok poklát jártam meg a reggeli felkeléssel és melóval, de megérte...:)