2004. XII. 17. A38 - Garázsrock est

Írta: mansiz Feltöltötte: Dan Ekkor: 2004. dec. 22. szerda - 17:15

Előzetes egyeztetések – ki jön, ki nem – után úgy döntöttem, ellátogatok az A38-ra garázsrock buliba. Az odafele út külön izgalmas volt az ónoseső miatt. Főleg a hajóra vezető lejtőn libasorban lebotorkáló koncertlátogatók nyújtottak elég vicces látvány. Eljátszottam a gondolattal, hogy az előttem haladó „hihetetlenhogyanvehetettfelilyenidőbenilyencipőt” csaj megcsúszik és mindenkit tarol.
The Bite már játszott, mire leértem, de a teremből kiszűrődő hangok nem csábítottak beljebb a ruhatárnál bandázástól. A vége felé betértünk a pulthoz Punk Gusztival, hogy megvegyük első –gátlásoldó- sörünket, a hátralévő pár számot meghallgattam. Leginkább azt mondanám rá, világzene. Később megtudtam, ez egyáltalán nem véletlen, mivel a zenekar tagjai mindenféle (ír, lengyel, magyar) nemzet fiai és hegedűs lánya. Kongával is próbálták színesíteni a hangulatot, bár ezzel volt akinél (Prücsök) eleve mínuszból indultak. Utolsó számot már egész szívesen hallgattam, de csak miattuk legközelebb sem fogok elmenni egy koncertre.
Most először tetszett a Moog. Történt náluk 1-2 változás, mióta utoljára láttam őket. Mind csupa jó ötlet: elhagyták az énekes elől a szintit, a tempóra rádupláztak. Engem meggyőztek. Amióta meg tudom, hogy a nevüket The Moogra változtatták, nincs semmi kétségem afelől, jó úton haladnak. Zenéjük a most divatos „új rock forradalom” hullámot kívánja meglovagolni, egyszerre másolják a Strokes-ot meg a Raveonettes-et, szóval MTV indie rock. Már csak az énekest kell meggyőzni arról, hogy ez nem opera, hanem rockzene. Sokan kifogásolják, miért nem kommunikál a közönséggel. Szerintem először is egy koncert nem paródia-est. Másodszor, ha valakinek nincs fontos közlendője, miért pofázzon el értékes másodperceket, perceket? Harmadszor, ha néha meg is próbálkozik ezzel, nem áll jól neki, láthatóan zavarban van. Hadd énekeljen csak és tapsoljatok a csendes „köszönöm” után! A rajongók kedvence persze Tokyo Anal Dynamite a húzós basszustémáival és a számok közti utánozhatatlanul elragadó séróigazításaival. Mozgáshiánnyal is gyakran és jogosan (legaktívabb szerintem a dobos) vádolják a bandát. De hát ez a stílus nem az edzőcuccos, karatebemutatós, „szétbaszomafejed” bulik aláfestésére szolgál. A műfajhoz szigorúan flegma álldogálás illik. Az utolsó szám egy új szerzemény volt, amit elpróbálniuk se nagyon sikerült még, és amit hosszas magyarázkodás előzött meg. (Látjátok, kellett nektek duma?!) Ráadásul feleslegesen, mivel szerintem ez volt a legklasszabb.
A francia Eiffel következett. Már a névről sejtettük, hogy nem fog elhatalmasodni rajtunk az „aztakurvahogyezteddignemismertem” érzés. Az ajánló mindenféle fúvósokat, bendzsót, meg flamencó gitárt ígért, azonban ezeknek annyira nyomuk sem volt, hogy odaképzelni sem tudtam. Előérzetünk nem csalt: könnyen emészthető, számomra fantáziátlan rock. Ráadásul francia szöveggel, amit ki nem állhatok. A szörnyen unalmas lassú számokkal ellentétben a gyorsabbak nem is voltak annyira rosszak. Az énekes elég érdekes figura: fekete bakancs, fekete, szűk halásznadrág, fekete szűk felső, fejrázáskor szórakoztatóan mozgó Elvis-séró göndör hajból. Bal fülét pedig egy gigantikus, 2 koncentrikus karikából álló fülbevaló díszítette. Sőt, papírról egy rövidebb üdvözlő szöveget is intézett hozzánk magyarul, ami azért igen kedves gesztus. A kevés ismerős közül legtöbben távoztak, szívem szerint már rég mentem volna én is, de hát a kötelesség… A közönség soraiban sok volt a külföldi, ők igazán élvezték a koncertet. Táncikáltak, a részegebbek rohangáltak, pörögtek. Néha már úgy éreztem, láthatatlan megfigyelője vagyok egy hippi bulinak. Mikor már egy lassú szám után csak még több jött és kezdtem magam azzal szórakoztatni, milyen érdekes a fejemet a keverő falához támasztva érezni a zenét, megérkezett a felmentősereg a „mégisottmaradt” Tokcsi és Guszti képében. Örömömben - előzetes elhatározásomat félredobva - tovább söröztem. Tokcsi pedig kirángatott minket a hidegbe, hogy mutasson nekünk egy „szép” biztonsági őrt, aki addigra persze eltűnt, így csalódottan visszatértünk a koncertterembe. Épp időben ahhoz, hogy elcsípjük, amint az egyik gitáros, aki egy gyönyörű Jazzmastert birtokolt, vonóra cserélte a pengetőjét. Az egyik szám Queen dobbal és Where is my mind-ból Strokes-ba átcsapó gitártémával kezdődött. Eredeti... Az utolsó számot amúgy ők is jól eltalálták.
A hazájukban – a látottak-hallottak után azt mondom méltán - népszerű Cool Kids Of Death zárta az estét. Kicsit be voltam már csípve, de hát ha valami szar, az akkor se tetszene. A 2 gitár, basszusgitár, dob, ének felállást egy billentyűs tette egyedibbé. A zene energikus, pörgős, kellőképpen dühös. Azért még szerencse, hogy – a kizárólag szerelemtől ittas - Slodo több ízben is megerősített:
a; - mansiz: ez jó.
- slodo: nekem is tetszik.
b; - mansiz: néha a Rage Against the Machine jut eszembe róluk.
- slodo: tessék?
- mansiz: néha a Rage Against the Machine jut eszembe róluk.
- slodo: nem értem. (kicsit biztosan akadt már a nyelvem)
- mansiz: néha a Rage Against the Machine jut eszembe róluk.
- slodo: pont erre gondoltam én is.
Ők is tartották magukat a minden jó, ha a vége jó elgondoláshoz. Az utolsó szám előtt az énekes figyelmeztetett, hogy hosszú lesz. Ő nagyjából a szám felénél, feladatát befejezvén levonult a színpadról. Innentől pár perc káoszos zajongás következett. Úúúú, egész este ezt élveztem a legjobban! Ha ilyet nyomtak volna végig, igen közel kerülhettek volna kicsi szívemhez. Jót akartam nekik, nem hagytam, hogy elhalványítsák az élményt, amivel az imént ajándékoztak meg, így a visszatapsolás utáni ráadást a mosdóból és a ruhatártól hallgattam.
Háromnegyed órás séta Neszével a fülben fagyott hókását rúgdosva.