2004. XI. 15. Bécs, Planet Music - Poison the Well, The Dillinger Escape Plan

Írta: gee Feltöltötte: Dan Ekkor: 2004. nov. 16. kedd - 18:00

Szóval Dillinger volt tegnap. Ebből a tényből kiindulva minden egyéb elhanyagolható. Nem részletezem túl a kijutás megszervezése közben adódó komplikációkat, mert akár szerencsétlenkedésnek is tűnhetne (vasárnap délelőtt még úgy tudtam, hogy a portálon is meghirdetett busszal megyünk, kora délután már meg volt beszélve a találkozó a keletibe, merthogy vonattal támadunk, estére már egy másik busz leendő utasai voltunk). Mindegy. Este hét körül indultunk el végül Budapestről, ami azért a nyolc órára meghirdetett kapunyitást figyelembe véve bizonytalanná tette a jövőt. De ez is mindegy. A Superbutt turnékocsijával száguldottunk a Planet Music felé (még egyszer köszönet Attilának, aki munkából jövet be is pattant a volán mögé és mindennel dacolva célhoz juttatott minket). Útközben a Mastodon együttes félresikerült névválasztása miatt nevetség tárgyává vált, ezen kívül paradicsomtól átnedvesedett kenyérrel és hasonló jópofaságokkal ütöttük el az időt. Tudtuk, hogy az előzenekarokat le fogjuk késni, bántam is én. Sikerült is stílusosan megérkezni – a Poison the Well kezdésére.
Igen! Levegő kifúj, megnyugszik a magyar legény, és ráhangolódásképpen a főegyüttesre, bólogatni kezd a zenére. A közönségben egyelőre semmi mozgás, na majd lesz- gondoltuk. Tekintélyes számban jelentek meg hazánk fiai, lépten-nyomon találkoztunk velük. A PTW koncertjétől tartottam egy kicsit előzetesen, nehogy a szenvedős elhagyottacsajom-emo arcukat vegyék elő. Na ez nem történt meg. Keményen, ahogy kell. Lement kedvenc Poison számom, a My mirror no longer reflects, itt már kezdtem érezni a boogiet a lábamban. Még nem volt vége a koncertnek, mikor mi már jó fogyasztók módjára megtámadtuk a merchpultot, hárman háromféle DEP pólóval lettünk gazdagabbak, meg fejenként egy Miss Machine CD/DVD kombinációval, elvégre egyszer élünk. Így viszont csak fél füllel hallottam a Poison the Well zárótételét, a Nerdyt, pedig az sem kutya. És akkor szusszanásnyi pihi, zsákmányok be a ruhatárba. Energiaszint a helyén, ráhangolódás megvolt, jöjjön aminek jönnie kell.
Füstgép meg anyámkínja, kijönnek, és ahogy azt sejtettük – kezdés a Miss Machine első trackjével, a Panasonic Youth-szal. Valami elbaaaszottul jó! Erre már nem bólogatunk, táncra perdül a unity, mármint a szűkkörű, mert a labancok nagy része nem vállalja túl magát. Nem azt mondom, hogy feltétlenül a sürgősségin szerettem volna kikötni a koncert után, lobogtatva azt E-111 nyomtatványt, de ennél kicsit intenzívebb mozgás a közönség részéről üdvös lett volna. Következik a Sunshine the Werewolf és – hadd írjak ide egy irgalmatlan sablonszöveget – innentől tényleg nincs megállás (A közhelyek amúgy is mindig igazak.). A Baby’s First Coffin-nál már kezdek megőrülni, a Setting Fire to Sleeping Giants dallamos refrénje alatt pedig egy singalong kísérletet is teszek, és tulajdonképpen én is éneklem meg az énekes is énekli, tehát együtt éneklünk, csak interakció nem megy végbe... Előkerülnek persze a régi idők slágerei is, 43% burnt meg Sugar Coated Sour, hát hogy a viharba ne. Nagy meglepetésünkre az Irony is a Dead Scene-ről is játszanak egy számot (When Good Dogs Do Bad Things), pedig úgy gondoltuk, Mike Patton nélkül ezekbe nem vágnak bele. Belevágtak, jól tették, mégha Patton hangja valóban utánozhatatlan is. Átvezető szövegek szinte egyáltalán nincsenek, allűrök se nagyon, viszont a számok közben őrület van a színpadon. Ugrálnak, tajtékoznak, futkosnak, a gitáros a hangfalakra mászik, transzban vannak. Olyan energiát sugároznak, hogy az ember csak akkor áll meg, ha már muszáj megpihennie, meg persze a hamisítatlanul dillingeres lírai kiállások, lassú, itt-ott „elszállós” részek alatt, illetve ha a töredezett kaotikindulók zavarodott ritmusa teszi lehetetlenné, hogy mozogjon rá, de nem is kell – csukott szemmel hallgatva audioapokaliptikus élmény. Borult elméjű srácok, akik – szerintem – nagyon tudnak zenélni. Az új albumról majdnem minden szám lemegy, amit nagyon sajnáltam, hogy kimaradt, az a Highway Robbery, érthetetlen hogy miért. Ja, meg a Calculating Infinity címadó dala is jó lett volna a helyes kis dallamával, na sebaj. Az otthon hallgatva kicsit tinglitanglinak tűnő Unretrofied is csúszik így élőben. Lassan vége, a visszatapsolásra nem jönnek ki újra. Induljunk haza.
Beülök a kocsiba, magam elé meredek – nekem biztosan ez volt az év koncertje. Lassan elalszom, egyszercsak reggel fél 4 van, a Moszkván vagyunk, fél óra az első buszig, -1°C. A buszon kibontom a frissen vásárolt CD-met, nézegetem, hogy ez a női testrészeket és gépeket ábrázoló borító mennyire jól illeszkedik ehhez a posztmodern művészhardcorehoz. A mozgáskoordinációm már nem tökéletes, kicsit el is szakítom a vadiúj tok hátulját, ezúttal is szeretnék gratulálni magamnak. De az emlék így teljes.