2004. IV. 20. Millenáris - Egy romantikus történet Dave Weckl-lel és velem

Írta: Kipu Feltöltötte: gandalf Ekkor: 2004. ápr. 25. vasárnap - 21:47

Időpont: 2004. 04. 19. 17:47
Helyszín: Újpesti Metróállomás Mozgólépcsőjén felfelé körülbelül feleúton

Csak egy pillantást vetettem rá, és utána nem tudtam levenni róla a szemem, ameddig el nem tűnt. Ő nem mozdult, de hagyta, sőt tudtam, célja is, hogy alaposan megnézzem. Pontosan olyasvalaki vonzalmát akarta kiváltani, mint amilyen én vagyok, és sikerült is neki. Amint ráesett a tekintetem, melegem lett. Pupilláim kitágultak, szívem hangosan dobogni kezdett, szemem csillogott és nem telt bele egy perc, megszületett az elhatározás. Aznap este egy telefonkártyát eltelefonáltam miatta, és másnap este találkoztunk. Végre hallhattam a hangját, láttam, ahogy mozog, izmoktól duzzadó karját, széles vállát. Mindent megtett, hogy élvezetet okozzon nekem, két és fél órán keresztül, odafigyeléssel, szakértelemmel, élvezettel, odaadással. Nincs még egy ilyen férfi. Igen. Ő Dave Weckl.

A Dave Weckl Millenáris Parkban rendezett koncertjét hirdető plakátot az előtte lévő napon este 6 előtt láttam meg, amikor tudvalevő, hogy már semmilyen pénztár sincs nyitva. Gondoltam, sebaj, a dobos haverok otthon vannak este, és ezért az egész estét szervezkedéssel töltöttem el. Végül egy kísérőm akadt, mert némelyeknek koncertje volt, és akadt, aki szerette volna, ha marad pénze a héten kajára, mivel szombaton Cegléden dobosfesztivál van, hétfőn pedig Bécsben Ten Foot Pole koncert. Viszont ketten már nem voltunk egyedül, és ez éppen az volt, amit akartam.
A következő délelőtt azzal telt, hogy megpróbáltam jegyet szerezni. Két órát vett igénybe kideríteni, hogy hol lehet kapni legközelebb. Persze csak a Millenáris Park pénztárában, és már csak „néhány” maradt, úgyhogy mikrobi gyak után rendeztem egy versenyfutást az ismeretlen ellenséggel a Parkig. Ott az első épületben az első egyenruhást nyakon csíptem azzal, hogy hol lehet jegyet kapni. Mikor elmondta, hol van a D épület, fel akart világosítani arról is, hogy a koncert előtt is vehetek, de a mondat közepén felkiáltottam, hogy „Dehogyis, el fog fogyni!!” és kiviharzottam. Egyébként nagyon jó mátrixos snitteket lehetett volna csinálni belőle, hogy jutottam el a D-épületbe, mert futottam egy kis mesterséges tó partján, kerülgetve a random szembejövő csinos egyetemista lányokat, és átugorva néhány jelentéktelen akadályt (pl.: fűre lépni tilos tábla stb.). Végül az utolsó centin sikerült lefékeznem, mielőtt nekimentem volna a biztonsági őrnek, és kérdőre vontam, hol van jegyárusítás. Egyetlen szerencséje volt, hogy a 2 méterrel arrébb ülő nőre mutogatott. Mit érdekelt ezek után engem, hogy csak állóhely van, és hogy ugyanannyiba kerül, mint az ülőhely! A D épületből rettenetesen elégedett fejjel és lassú léptekkel vonultam ki, diadalmasan lóbázva kezemben a jegyeket. A kártyámon maradt utolsó 20 forinton értesítettem a srácot, hogy este mégis lesz program!


Tökéletes időpontban érkeztünk meg a helyszínre, ahol is közölték velünk, hogy állóhelyesek csak az ülősök után mehetnek be, azaz 8 óra 5 perckor. Mire mi kint lúzerkedtünk a cigifüstben vagy 10 percet, amikor fény derült rá, hogy az állóhelyesek mégis bármikor bemehetnek és le is ülhetnek, ha találnak helyet. Ezt tettük. Amikor kezdett negyed kilenc lenni, már a legkisebb színpad körüli mozgásra is keletkezett nagyon lelkes, füttyögés, hejehujázás, tapsolás és davewecklözés (nem gondoltam volna, hogy ebből ige lesz ezen az oldalon!). Ez aztán meg is határozta a koncert hangulatát. Sört is árultak odakint, úgyhogy mindenki abszolút laza volt. Egyszerre aztán tényleg odavonult valaki a mikrofonhoz (nagyon meg is tapsoltuk), majd beszélni kezdett:

-Jó estét kívánok mindenkinek a mai estén.

Gondoltam, most vagy félretapsoltunk, vagy Dave Weckl magyar, és az anyukája nézett túl sokat amerikai szappanoperákat, amikor nevet kellett adni a srácnak. Végülis az előbbi volt igaz.

-A Millenáris Park által megrendezett világsztárok koncertsorozat újabb állomásához érkeztünk.

Nem láttam a fickót, de azt hiszem, ebben a percben ránézett a mai estén összegyűlt hétszáz meglehetősen türelmetlen mindenkire, csalódottan összegyűrte a tizenkét oldalas és harmincnyolc soros beszédét, zsebre vágta, és már csak ennyit mondott:

- Dave Weckl!

Hogy is mondjam finoman? Ezzel körülbelül annyi új információt nyújtott a nézőknek, mint egy másfél órás műsor a krokodilokról a National Geographicon. Mindezek ellenére az ember azt hinné, hogy ezek után felvilágít egy fénycsóva, és ott áll Dave Weckl. Semmi ilyesmi nem történt. Olyan jó öt perc múlva kivilágosodott a színpad, és nagyon szerényen ült Dave Weckl a dobok mögött, balról (neki jobbról, de ha valaki háttal állt a színpadon, annak balról, viszont ha a színpadnak háttal a nézőtéren, akkor neki is jobbról) a szaxofonos, a másik oldalon a szintis és a basszeros. Dave egy pöttyet bemelegített, mondjuk annyira, hogyha valaki azt mondaná, hogy valaha így fogok dobolni, otthagynám az egyetemet és soha mással nem foglalkoznék. Volt neki legalább húsz cintányérja, ha jól láttam, két nagydobja, egy vagon bongója, kongája, és több tamja, mint három. Sokunk fájdalmára nem nézhettük meg a dobot utána rendesen, ráadásul én viszonylag messze ültem a színpadtól, így nem nagyon tudok a dobszerkóról pontosakat mondani, de nagydob bőrre Yamaha volt írva. Ami számomra érdekes volt, hogy az egyik beütőcintányérja fölé egy kisebb splash tányért szerelt, és ha ráütött a nagyra, megszólalt a kicsi is. Ahogy észrevettem, a tomjai és a cintányérjai össze voltak hangolva. És a mozdulatai is. Az első szám egy bemelegítés volt, azt hiszem minden zenésznek, ott nem virtuózkodtak annyira, mint a koncert közepe-vége felé, lehetett érezni, ahogy belejöttek. Körülbelül tíz számot játszottak, a ráadásokkal együtt nagyjából egy tucatot. Volt közte mindenféle, az egyik érdekes felépítésű számnak Oázis volt a címe, de játszottak swinget, afrojazzt, jazz-rockot, minden olyan izgalmas dolgot, amit mostanában tanulok! Én nagyon tanulságosnak találtam, amit megmutattak nekünk. Igazi összhang volt a zenészek között, én nem is úgy éreztem, hogy ők csinálták a zenét, hanem hogy a zene mozgatta őket! Szerintem minden zenész erre vágyik, ha zenekart csinál. Látszott, hogy a hangszerük olyan közel áll hozzájuk, mintha a saját testrészük lenne!
Technikai profizmus, derű, magabiztosság, határozottság, kreativitás jellemezte az előadást. Tényleg élvezet volt, amit ők két és fél órán át nyújtottak, és folyamatos ámulat, legalábbis a részemről. Az egy dolog hogy a fülem nem mindig értette, amit hall (bár a mögöttem ülő kérés nélkül folyamatosan rúgta a mérőütést a székem lábán, ami sokat segített), de volt, hogy a szememmel nem tudtam követni a basszeros kezét, még olyankor sem, amikor nem szólózott! Olyasmiket csináltak meg a hangszereiken, amikről a három évvel ezelőtti Billy Cobham koncertig meg voltam győződve, hogy nem lehet, de most már eltérően a régi élménytől, néha értettem is, mit és miért tesznek, és így aztán duplán élveztem ezt a koncertet. Külön dicséret egyébként a fénytechnikusnak, nem tudom, ismerte-e a számokat, de nagyon illett hozzájuk minden fénykompozíció, amit a bandára és a mögöttük lévő függönyre vetített. Minden számban természetesen minden szereplő hangszer szólózott. Mivel a barátom ugyancsak dobos, de nem pesti, dobszólók közben felhívtam, hadd hallja ő is, mit művelnek ezek az őrültek a színpadon, szegény nem nagyon tudott tanulni! Örültem, hogy magyar közönség érdemeinek megfelelően honorálta a Weckl band-et, minden lehetséges percben (ahol az ember nem maradt le valami okosan összetett groove-ról vagy témáról) fütty és taps hallatszott. Viszont volt mellettem két elég részeg, de eltántoríthatatlan rajongó, akik mindig megpróbáltak vastapsot csinálni, ami a zenészek legeslegnagyobb ellensége szám közben, de szerencsére senki nem követte a példájukat. Egyikük minden létező rendszabály megszegésével a telefonja segítségével videót csinált a koncert egy részéről, de kétségeim vannak a felvétel minőségét illetően, mert ahogy fogta a kezében a telefont, folyamatosan táncolt, hujjogott és ugrált. Persze akkor, amikor én egyszer előreszöktem, és megkértem egy magasabb férfit, hogy fényképezzen nekem, a biztonsági őr kivette a kezéből a fényképezőgépemet. Erről ennyit.

Az utolsó szám egy tízperces dobszólóval indult, amikor végre hallgathattuk a dobot egyedül. Csodásan szólt, a hangmérnök is kitett magáért (akit egyébként Dave megtapsoltatott a saját egész roadjával egyetemben), a dob minden része is annyira profin össze volt szerkesztve, hogy a hosszú dobszóló élvezhetővé vált a laikusoknak is. Miután bekapcsolódott a többi hangszer, még játszottak vagy negyed órát. Természetesen nem hagytuk, hogy ennyivel kiszúrják a szemünket, kétszer is visszatapsoltuk őket, és ők nagyon szívesen játszottak ráadást. Csalódás volt azonban, hogy nem jöttek ki koncert után, és ráadásul ezt csak jó háromnegyed órai várakozás elteltével közölték a kitartó rajongókkal a biztonsági őrök. Egyetlen hasonló eddigi élményem Cobham bácsival volt, aki annak idején fél óra után elképesztően kedvesen fogadta a nézőit, zokszó nélkül kétszer aláírta a CD-t, amit vettem tőle, mert én kis hülye, elfelejtettem, hogy már odaírta nevét egyszer. Amikor mondtam, hogy dobolni tanulok két hónapja, biztatott, hogy így tovább, és én azt hittem, mindenki ilyen. Az eredménytelen várakozás alatt egy szemfüles dobos mellettem Budot, Dave dobösszepakolóját megkérte, adjon neki egy dobverőt, én pedig ezen felbuzdulva elkértem tőle Dave dobját. Ehhez képest a fickó mellettem kapott egy ütőt, én meg semmit. Igazságtalan az élet.

Miután kiderült, hogy feleslegesen állunk ott majdnem egy órája (én magassarkúban), elindultunk hazafelé egy felejthetetlen élménnyel és nekiláthattam felkészülni a másnapi négy (nem viccelek) zéhámra.