2004. II. 23. A38 - Sick of it All

Írta: Dan&Szabi Feltöltötte: Dan Ekkor: 2004. már. 17. szerda - 21:08

Kissé megkésve, de itt a beszámoló... (A koncert utáni napon írtam az én részem.)

Dan:

Eljött a nagy nap! Már este 7 előtt a helyszínre érkeztem, hogy átvegyem a jegyem, de erre még nem volt lehetőség. Ennek ellenére már jópár ember gyülekezett a helyszínen, épp megérkezett egy külföldi crew is kismagnóval, sörrel a kézben, az út alatt már kicsit "elfáradtak", nem tudom, magára a bulira emlékezni fognak-e egyáltalán. A villamosmegállóban üzleteltem néhány emberrel (ma veszünk nekik jegyet Bécsben), majd egy nagy rakás Euróval a zsebemben indultam vissza a hajóhoz. Sorra érkeztek az ismerősök, gyűltek az emberek. Akik előre rendeltek jegyet, azok még be tudtak jutni, akinek viszont nem volt jegye, az elég nagy bajban volt. Amennyire láttam, a SOIA előtt végül beengedtek még egy köteg embert, akik az ajtó előtt várakoztak. Fél8-tól kezdték beengedni az embereket, elég lassan ment a dolog, fél9-kor volt kezdés, negyed körül próbáltam én is bejutni, eddigre nagyon hosszú sor alakult ki a bejárat előtt. Szerencsére még épp időben jutottam le. A színpadot átalakították, a hajó teljes szélességében állt, nem csak a jobb oldalon. Rengeteg ember tömörült össze a hajó végében, azt hittem, be se fér ennyi ember. Kicsit előrébb verekedtem magam, ekkor láttam, hogy a színpad előtti tér még tök üres. Mivel mindent látni akartam, itt is maradtam a kezdésig.

Jakab Zoli a keverőpulttól bemondta, hogy színpadra, és pontban fél9-kor a Bleeding Through meg is érkezett. Igazi pózer banda. :) Az énekes gyerek szeme feketével kifestve, a többiek is nagyon szigorúan néztek. A basszgitáros végig behajtott térddel, ég felé tartott húrokkal nyomta. Tagja még a zenekarnak egy szintetizátoros lányka, aki sejtésem szerint egyfajta bandacica lehet. Tényleg nagyon csinos volt, metálosan nézett ki. Nem lehetett nehéz megtanulnia azt a pár hangot, amit a hangszeréből előcsalt. Ennek ellenére szerintem jót tesz a zenének a szintetizátor, mindig szerettem az ilyesmit. A zene metálos hardcore, igazi mosh-zene. Azt hittem, az első hangokra azonnal óriási zúzás kezdődik, ehelyett egy nagy körben két lelkes rajongó kezdett el keményen karatézni. Kicsit később azért beindult még néhány rajongó, igazi durva mosh-t láthattunk. Az egyik srác kicsit később már vérző fejjel vonult hátrébb... Egyesek szerint ennek a zenének köze nincs a hardcore-hoz, nekem zeneileg tetszett, a mondanivalóról meg fogalmam nincs, nem kedveskedtek nekünk szövegmagyarázatokkal. Már itt elkezdett néhány ember ugrálni, sőt egy igazi headwalkot is elcsíptem, talán az egyetlent az este. Az énekes gyerek pedig tigrisbukfenceket mutatott be a színpadon.

Volt egy kis időm, ezért kiverekedtem magam a nagy tömegen, és kimentem lerakni a kabátomat a kocsiba, a ruhatár már rég megtelt. Siettem vissza a terembe, kisebb várakozás után érkezett a Most Precius Blood. Ők már talán kevésbé voltak pózerek, de azért ez a banda is igazi kemény fickókból állt, plusz ott volt az ugyancsak nagyon kemény gitáros lányka. Az biztos, hogy 2 másodperc alatt leverne, ha bunyóra kerülne sor. A háttérüvöltéseket is ő prezentálta. Erre a zenekarra már sokkal többen tomboltak, ugráltak, és nagyobb tábor üvöltötte a szövegeket az első sorban. Felkészültem a zenekarból, meghallgattam a koncert előtt az albumukat, de egyáltalán nem tetszett. Ennek ellenére koncerten engem is megfogott az egésznek a hangulata, és persze a nagyon durva hangzás. Eddig nem írtam, de persze minden úgy szólt, ahogy kellett. A basszusgitáros 33. születésnapja alkalmából énekeltünk happy birthday-t, meg persze a szokásos dumák is elhangzottak, megtapsoltuk a Bleeding Through-t, örvendeztünk a SOIA-nak. Nagyon amazing volt, hogy ennyien eljöttünk, tökre jó fejek vagyunk, egyik legjobb állomás a turnén, stb.

Kicsit hosszabb szünet következett, a terem dugig megtelt, a színpad két oldalán is elég sok ember gyűlt össze. Besötétítettek, beraktak egy intró zenét, majd érkeztek a gitárosok, a dobos, majd az énekes. Magyarországon először színpadon a Sick of it All. A koncert alatt végig elég szarul éreztem magam, hogy én voltam kb. az egyetlen, aki nem tudja a szövegeket, sőt a számokat is alig ismeri. Eléggé elöl álltam, itt mindenki végig üvöltött minden szót. Nagyon jó érzés látni, ahogy vagy kétszáz kéz emelkedik a magasba, és mindenki ordít. Az emberek tomboltak, de a színpad előtt többnyire tömegnyomor alakult ki. Nagyon sokan ugráltak, néhányan idegesítően sokszor mentek fel a színpadra, és tették az agyukat. Azt se tudom, milyen érzés lehet az énekes gyereknek, amikor egy este 30 ember karolja át, és lehel a képébe. Maga a zenekar egyébként a fellépők közül a legkevésbé volt pózer, teljesen normálisan viselkedtek, a kinézet sem volt semmi extra. Nagyon profi volt az egész előadásmód, ez egy ilyen legendás zenekarnál elvárható. Az új albumtól az elsőig mindenféle számokat nyomtak, a nagyobb slágerekre hihetetlen zúzás alakult ki, többször lehetett érezni, ahogy az egész hajó reng a talpunk alatt. Az énekes tréfálkozott a koncert közben, pacsizott az emberekkel. Ezt a pacsizás dolgot annyira szánalmasnak tartom... Na mindegy. A Scratch the Surface-re megfelezte az egész tömeget, aztán indulhatott egymás irtása /wall of death/. Hát nem nagyon indultak meg az emberek ott, ahol én álltam. Egyéb produkció volt még a Most Precious Blood-ból a gitároscsaj vendégszereplése, elég szépen üvöltötte végig a számot, már amikor nem épp a közönség ordított a mikrofonba. A végén 4 ráadás számmal tértek vissza, majd befejezték a koncertet. Meglepve láttam, hogy a közönség nagy része a terem vége helyett a színpad felé vette az irányt, mindenki mászott fel, majd beindult a szuvenírgyűjtés, és a fényképezgetés. Öröm volt látni a mosolyt az arcokon, hogy a dobverőt szorongatva ugrottak le a színpadról. Mennyire nevetséges dolog ez...

A kijárat megközelítése nehezen ment, de legalább a ruhatárazást kihagyhattuk... Az ajtóban egy srác próbálta valahogy rögzíteni a ripityára szakadt farmergatyáját a lábára... Nagy buli volt, egyszer én is szeretnék olyat az A38-ra, hogy végig üvölthetem a szövegeket, és teljes extázisban tombolhatok. Egy NOFX koncert pont megfelelő lenne erre a célra.... Engem is magával ragadott az egész buli hangulata, nagyon jól éreztem magam, de ha egyszer nem rajongok a zenekarért, nem tudom úgy érezni magam, mint az első sorokban álló rengeteg ember. Nekik biztos emlékezetes marad ez az este.

A zenekar később nagyon lelkesen írt a vendégkönyvükbe, tehát ők is nagyon élvezték a bulit.

Szabi


Hétfő reggel már baromi izgatott voltam, amit a leendő esti „Szikó” koncertnek köszönhettem. Szerencsére volt dolgom elég (még pénzt kellett váltanom a másnapi bécsi Suicide Machines bulira, de az egy másik történet) és így hamar eltelt az idő. Este fél nyolc körül érkeztem meg a helyszínre, ahol akkor már elég szép számmal voltak emberek (külföldiek, magyarok). Miután sikeresen megtaláltam rádiós kollégámat, Kósa urat, beálltunk a sorba. Aki jegy nélkül érkezett, az ekkor szembesülhetett a rideg valósággal: Állítólag már nincs jegy! A kabátzsebemhez nyúlva a nyugalom melegséggel töltött el a tudat, hogy nekem már van. A tömeg közben folyamatosan nőtt, a sor viszont elég lassan haladt. Miközben álltunk a „hídon/stégen”, Dannal kielemeztük, mennyi esélyünk lenne az életben maradásra, ha leszakadnánk. Nos, nem sok. Aztán bejutottunk. Miután leadtam a kabátomat, megnéztem a merch asztalt. Volt egy-két jó cucc, de én inkább a másnapi SM koncira hegyeztem ki a pénztárcámat. Ennek végeztével bementem a terembe, ahol addigra már bő félház volt, de persze még egyfolytában jöttek a hc-ra éhes arcok. Az ismerősök üdvözlése után színpadra került a Bleeding Through. Bántani nem akarom őket, mert aki szereti ezt a fajta metal/hc muzsikát, annak biztos jó volt, de én inkább a punkosabb hc-t csípem. A szintis csaj mondjuk érdekes volt az Addams Family-s kinézetével. Véleményem szerint akár a black metalos Immortal-ba is befért volna. A műsoruk végeztével némi átszerelés után következett a Most Precious Blood (érdekességként megjegyzem, hogy másnap a Suicide Machines énekesén MPB póló volt). Ők már azért jobban tetszettek (persze nem fizikálisan). Jó kis zúzós zenét csináltak, amihez rendkívül energikus színpadi mozgást párosítottak. Az énekes végig rohangált, ugrált, szóval nem unatkozott. A műsoruk közben a színpad szélén megjelent a SOIA dobos Armand és baromi jól szórakozott azon, hogy a lelkes rajongók hogy repkednek a „sztédzsről”. Azon is gondolkoztam közben, hogy a BT SxE énekese (gondolom az, mert x volt a kezén) vajon mennyire kultiválja a MPB gitárosának nyakán lévő cannabisos tetkót. Na de mindegy. Levonulásuk után hosszabb szünet következett, így elvégeztem a biológiából már ismert kiválasztási és kiürítési műveletek egyikét (a kisebbiket), majd elindultam a pulthoz. Itt találkoztam Tócsa nevezetű régi cimborámmal, aki addigra már láthatóan jól érezte magát. Aztán egészen addig dumáltunk, míg meg nem jelent a színpadon Lou, Pete, Craig és Armand. Mivel már láttam őket élőben, most úgy döntöttem, hogy harc helyett inkább figyelek. Hatalmas élmény volt! Egymás után jöttek az olyan óriási nóták, mint a Relentless az új albumról, a District az előzőről. Volt a John Joseph-es szám is, a Fakin’ the punk (hogy Enforcer kollégát is kiengeszteljem egy kicsit a múltkori miatt) Nyomtak egy számot a MPB hölgytagjával is. És persze nem szabad megfeledkeznünk a többi opuszról sem (a teljesség igénye nélkül), mint a No cure, a Future is mine, a Scratch the surface, a Let go, a Call to arms, a Sanctuary és persze a „himnusz”: a Step down. A hangzás végig nagyon jó volt, mindent tisztán lehetett hallani. A SOIA legénysége végig mozgásban volt, ezen a színtéren az egyik legnagyobb koncertzenekar. Lou-nak volt egy próbálkozása hogy kettéosztotta a termet és megpróbálta egymásnak futtatni a tömeget, de aztán ez becsődölt. Hát igen, „Ez még itt nem Amerika”. A kontaktot viszont végig profi módon megtartotta a közönséggel. Így nem csoda, hogy az emberek - ahogy láttam - sokszor már-már önkívületben ugráltak egymáson az első sorokban. Itt jegyezném meg azonban azt a negatívumot, hogy nekem semmi problémám azzal, ha valaki felmászik a színpadra, aztán beugrik a tömegbe. DE! Az már idegesít, ha a két művelet között fél perc telik el, és már a zenekart is akadályozza. Én ugyanis a Sick Of It All-ra vettem jegyet, rájuk vagyok kíváncsi, és nem a Klugenhoffer Oszkárra meg a Malomvölgyi Jancsikára. A buli alatt végig repkedtek az emberek, a cipők, pólók stb. Aztán persze mint minden jónak, ennek is vége szakadt, és lassan – még a buli utóhatása alatt - elbandukoltam a kocsimhoz, hogy kialudjam magam Suicide Machines-ra.