2003. XI. 18. - Párizs, La Trabendo - The Offspring

Írta: Oxygene Feltöltötte: Dan Ekkor: 2003. nov. 24. hétfõ - 17:37

Jó pár héttel a 7. "Splinter" névre hallgató lemezük megjelenése előtt az Offspring énekese Dexter Holland az Interneten bejelentette, hogy a szokásos album előtti promóciós európai sajtókörútjukat ingyenes és titkos klubkoncertekkel fogják meg-megszakítani. A mini turné öt állomása közül a többi dátum alkalmatlansága miatt a párizsi koncertre esett a választásom. A koncert több szempontból is unicumnak számított, hisz nem csak, hogy megjelenés előtt már élőben hallhattunk új nótákat, de az új dobos, egy bizonyos Atom Willard (Rocket From the Crypt, Alkaline Trio) munkásságát is szemügyre vehettük. Atomnak igen csak fel lett téve a mérce, hiszen az új albumot nem más dobolta fel, mint a mai könnyűzene egyik legkiválóbb és legjobb, sok műfajban bizonyított stúdiózenésze Josh Freese (The Vandals, A Perfect Circle, stúdió munka: Avril Lavigne - Let Go c. lemez stb.).
A megérkezésünk másnapján volt a koncert, így kipihenten és frissen jelentünk meg Párizs koncert központjába, a Parc de La Villette-be, ahol a többek között a Zenith nevű megakomplexum áll, ahol normális esetben tekinthetnénk meg egy ilyen ismeretségnek örvendő zenekart. Most azonban egy korai jobb kanyar, és egy szép kis parkon át meg is érkezünk a koncert helyszínére, a La Trabrendo nevű klubhoz. Olyan 5-fél 6 fele érkeztünk meg, és egyből ismerős arcokkal találkoztam, ami nagyon meglepett. Fogalmam sem volt, hogy honnan ismerem őket, egy közös volt bennünk, a mi két társaságunk (Burger koma és jómagam, valamint Francesco és Riccardo) voltunk egyedül, akik nem valamilyen promóciós játékkal nyertük a belépőinket és valamelyik rádió vagy TV adó listáján voltunk, hanem a zenekarén. Persze beindult a szokásos kavar, és közben elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy a srácok a Sun Eats Hours nevű olasz csapat sorait erősítik, és amikor legutóbb az olasz Trevizoban jártam Offspring koncerten, Francescoék nyitották az estét az AFI előtt. Hirtelen megjelent egy hölgy, aki már benn szaladgált miattunk, és sűrű elnézéskérések közepette magyarázta nekünk, hogy még mindig tartanak az interjúk, és hogy legyünk szívesek kinn várakozni a bejárat előtt a sor elején, és ahogy lehet, beengednek minket. Közöltem vele, hogy OK, ez nem gáz, csak én hoztam néhány dolgot a zenekarnak egy csomagban, amit nem hiszem, hogy konkrétan szívesen fognak a kidobók beengedni. Volt nálam ugyan is egy zacskó, amiben volt pár deadbeats cd, deadbeats póló, (igen elkészült a design, és nyomtunk is pár teszt pólót) de amire húzták volna a szájukat, egy nagy üveg St. Hubertus. Mondta a csaj, hogy adjam oda neki, és ő majd beviszi, és utána keressem meg, visszaadja, és akkor odaadhatom a zenekarnak.
Kis idő elteltével beengedtek minket, a kapuk megnyíltak, és szemügyre vehettük a koncert helyszínét. A helyiség méretben leginkább a Kultihoz hasonlított, elrendezése viszont nagyon profi volt, félig-meddig gödöllői trafós. Volt ruhatár, ahová lerakatták veled a fotógépet, sajnos. Ami nem sajnos, hogy vissza is adták. :) A klub maga kb. 300-400 főt bírna el maximum kényelmesen, és talán egy 500-600at teltházzal, úgy, hogy akkor az emberek jelentős része nem is látná már, hogy mi folyik a színpadon. Csak, hogy perspektívába helyezzem a dolgot, pár hete a No Use For a Name nyomott ott egy bulit. Ami még inkább pikantériája a bulinak, hogy miközben kint álltunk, láttuk, hogy a helyi stage handek a fejüket rázva cipelik ki a barikád elemeit egyenként. Magyarul: se korlát, se barikád, csak a színpad. Na ezt kihasználva az egész napos ácsorgás és járkálás fáradtságának hatására felültem a színpadra, ahol pillanatokon belül megjelent Chris "X-13" Higgins. Hadd mutassam be gyorsan őt azok kedvéért, akik nem ismerik túlságosan a zenekart: Higgins '93 óta turnézik a zenekarral, mindenféle teendőket ellátott már "karrierje" során, volt már security, turné menedzser, mostanság ilyen színpadi mindenes, vokál, perka, sampler, gitár, stb. A "Why Don't You Get A Job?" videó klipben ő az, aki a mustárt borítja magára, és aki előtt a takarítónő letépi magáról a ruháit. Na mindegy, vele beszélgettem mindenféléről, miközben pihentem, nagyon kedves volt, mesélt a lemez készítéséről, Ron távozásáról, meg minden egyébről. Az elhangzottak közül, ami tényleg említésre méltó, hogy a kordont Dexter külön kérésére vitték ki. Már az előző esti bulin is ki akarta vetetni, de a turné menedzser direkt nem szólt a helyieknek, mert jobbnak látta bennhagyni, a helyiek tanácsára. Ugyanezt zongoráztak ma le, de hála istennek jobb belátásra lettek bírva a helyi erők, így tehát kordon ki. Beszélgettünk kb. egy fél órán keresztül, aztán indult átöltözni. Ekkor Burger koma már rég nem volt sehol, gyanítottam, hogy azt a szép félvér leányzót oltogatja, akit Francesco-ékkal közös erővel hoztunk be, de mivel ők ketten velem álltak elől, a jó öreg Burger meg a hölgy sehol, így gondoltam biztos hátul iszogatnak. Minden a szokásos menetrend szerint zajlott, egyszer csak elhallgat a zene, elhalványulnak a fények és megjelenik a csapat a színpadon...
A zenekar kivonult, egyből marha kedélyesek voltak, látszott rajtuk, hogy nagyon örülnek, hogy ismét színpadon állhatnak, hisz már jó régóta nem volt koncertjük. Kérdeztek egy-két dolgot a közönségtől, amit persze nem igazán értettek. Dexter balra nézett Noodles-ra... és annyit kérdezett, hogy "Ok?" ezzel kezdetét vette a koncert és el is indult az "All I Want" című himnusz. Ami egyből feltűnt, hogy Greg cucca valami iszonyatosan jól szólt. Mivel hátulról a tömeg folyamatosan tolt, ezért a fejem folyton a Dexterre irányított monitor fölött volt, így azt a mixet hallottam, amit ő szeret. Ez nagyjából egy normális keverés volt, kivéve, természetesen az ének rendesen elől volt, plusz, amikor kiemelt gitárrészei (kiállások, szóló darabkák) vannak, azok úgy üvöltöttek, hogy azt hittem leszakad a fejem. Egyből feltűnt, hogy az új dobos atom jó választás volt. :) Hihetetlen show ember, iszonyatosan jól püföli a bőröket, és hihetetlenül jól kiegészíti a zenekart. Állítom, hogy a lehető legjobb választás volt ez a srác. Szóval a kb. 2 perces "All I Want" megállás nélkül még gerjedő gitároknál, monoton lábdob tempó... kezdődik a manapság igen csak politikai aktualitással rendelkező "Americana". Higgins AAAA vokáljai nagyon jól meg voltak effektezve, hihetetlenül jól szóltak. Az egész szám nagyon húzott, és a zenekar iszonyatos színpadi jelenléttel és stílussal pörgött. Ami különösen tetszett, hogy mivel kiemelten hangosan hallottam az éneket, ezért végre megértettem azt a részt a kiállásnál, ami nincsen benne a szövegkönyvben, és ezt most meg is osztom veletek:
I am a product
Of My Environment
So don't blame me
I just work here
But I wanna Fuck Shit Up!
Szóval ez a Fuck Shit Up volt az, amit nem igazán lehetett kivenni, ez azért vicces, mert anno Jello Biafrával a Dead Kennedys régi énekesével közösen beindított jótékonysági alapítványuk neve volt FSU és az öreg Jello ezt így aposztrofálta. Szóval ez a szám is nagyot ütött. A végén Dexter odajött hozzám és kezetfogva köszönt nekem, amin a mellettem álló emberek nagy része teljesen meglepődött (mondjuk én is...), és néztek rám, hogy mi féle szerzet vagyok. Meg veregették a vállam, meg hablatyoltak egy csomó mindent franciául, aztán felkonferálták a következő számot, ami az új korongról szólalt meg, kommentárként hozzá fűzte a Dexter, hogy az Interneten már találgatták egy stúdió videó alapján hogy ez a szám valóban ez-e, és bele is csaptak a húrok közé. A "(Can't Get My) Head Around You" egy nagyon fogós nóta tiszta gitárral iszonyatos energikus beindulással, szinten robbanással, leginkább a "Staring At The Sun"-hoz tudom hasonlítani. A refrénje baromi fogós. A végére már mindenki énekelte, hogy "can't get my head around yoouu!". Lement a nóta, már nagyon meleg volt a helyen, mindenkiről folyt a víz. Ekkor történt valami, amit a mai napig alig hiszek el. Épp cserélgették a gitárokat, amikor Noodles a közönségnek háttal állva kigombolta az ingjét, odaadta a gitárt a tech-ének, felvette a gitárt, megfordult, és egy deadbeats póló volt rajta. Azt hittem, hogy rosszul látok, vagy, hogy meghülyültem, vagy nem tudom... álltam tátott szájjal szó szerint ő meg csak mosolygott rám. Hihetetlen volt, egyszerűen tényleg besz@rtam, hogy én ezt megélhettem. Amíg próbáltam visszatérni a valóságba, egyszer csak a Def Leppard-tól vett sample "onta gleeben..." és bedurran a "Pretty Fly (For a White Guy)"..."give it to me baby". A közönség megőrül! Erre amúgy ki akartam térni, hogy a közönség nagyon vegyes volt, voltak Clash pólós 35 év körüli arcoktól a felnyírt hajú Rancid és Oxymoron pólós csajokon keresztül a mudvayne stílusú tüskehaj frizurát koppintó 16 éves Slipknot pólós überpózer gerkőcökön át mindenki... És mivel nem volt barikád, ezért volt olyan fazon, pl. az előbb említett hülyegyerek, aki kb. negyvenszer vetődött rám a koncert alatt. Ami már végképp ciki volt, és a Dexterék is megjegyzték, volt olyan, hogy zene sem szólt, csak a szerencsétlen mászott fel a színpadra, hogy had ugorjon. Meg is állították és elkezdtek vele gúnyolódni, hogy mekkora looser, és hogy őt holnap a suliban gúnyolják ki, hogy zene nélkül stage dive-olt. Mindenesetre tényleg rohadt sokan csinálták, és iszonyatosan idegesítő volt már néha, főleg, hogy a színpadon mindenfélének nekiestek. Mindegy, a lényeg az, hogy nagyon jó volt ilyen körülmények között látni ismét ezt a zenekart. A "Pretty Fly" után jött számomra a nehéz rész, két szövegileg talán legjobb számukat pakolták egymás mellé. A "Have You Ever", amit szerintem egy az egyben az én belső lelkivilágomról írtak, valamint az utána következő "Gone Away", ami egy szeretett valaki elvesztéséről szól, teljesen lesújtóak voltak. Egyszerűen átadtam maga az egésznek és teli torokból a könnyeimmel küszködve énekeltem a szöveget. Nagyon jó volt ismét önfeledten élvezni egy koncertet és belefeledkezni az egészbe, nem pedig úgy, mint ahogyan most már egyre többször fordul elő sajnos, hogy csak ilyen bugyutaságokra figyelek oda, hogy milyen cucc, milyen hangszedő, milyen tiszta, milyen hamis, milyen színpadi jelenlét. Bevallom őszintén, hogy mivel 2001. júniusa óta sok víz lefolyt a Dunán, és jó pár kétség megfogalmazódott bennem, pl.: mi van, ha most már nem fog annyira tetszeni, biztos olyan jók a többihez képest, mint ahogyan ezt hiszem, vagy csak az eltelt idő szépíti ennyire meg? Na ezek a kétségek, ha nem oszlottak volna mind el az első megszólalt hang után, akkor mostanra 100%, hogy nem maradt volna belőlük semmi. A "Gone Away"-hez annyit fűznék, hogy mivel Atom egy felsőtammal játszik és kettő állóval, Ron meg pont fordítva csinálta, ezért a "Gone Away" intrója nem volt az igazi. Azon amúgy elcsodálkoztam, hogy itt lehetett csak igazan észrevenni negatívumként, hogy más a dobos. Még volt egy kiállás a "Pretty Fly"-ban ahol furcsán szólt valami, de nem tudtam megállapítani, hogy mi, plusz az "Americana" intrója is mintha más lett volna egy picit. "Gone Away" után következett a nemsokára világsláger "Hit That", ami elég rendhagyóra sikeredett. Felvételen is nagyon jó, de élőben nemes egyszerűséggel pofán vág. A témaválasztás meg nagyon komoly, úgy hogy nem igazán ajánlom azoknak, akik nem szeretik az új dolgokat, valamint azoknak sem, akik szabadidejükben nem szeretnek gondolkodni. "Bad Habit"-tel hozták a szokásos formájukat, ami furcsa volt nagyon, hogy Noodles a gerjesztés és pickslide-os rész után jól láthatóan menetrendszerint cserélt gitárt, amit nem igazán értettem, mert eddig még ilyet nem csinált, furcsa volt. Utána következett egy igazi Old School HC-s szám, a "Da Hui", ami, hogy mindenki tudja, leírom: egy nem hivatalos szörftestvériségről szól, amibe, ha jól emlékszem Hawaii Oahu szigetének kemény északi partján élő profi szörfösök tartoznak. Mivel Dexter és Noodles is nagy szörfös, az ő tiszteletükre dobták össze ezt a remek nótát, amit a fent említett kategóriákba tartozó kóros überpank- és kukikomplexussal rendelkező olvasóknak is bátor szívvel ajánlok. Élőben kicsit lassabban játszották, de ettől valahogy jobban húzott a nóta, és legalább nem csak 1.42-volt, hanem 1.48 hehe. Ezután az indusztriális beütésű, a "Smash" lemez harmadik, és egyben utolsó kislemeze a "Gotta Get Away" következett, aminek a szövegét Dexter úgy tolta el, ahogy kell, hehe. Szegény már a második sorra sem emlékezett, így gyakorlatilag kétszer került sor a második versszakra, hisz mind a kétszer azt énekelte, ami vicces volt. A "Staring at the Sun" is hatalmasat ütött a váltásokkal, Noodles meg úgy ugrált a színpadon, mint ahogyan még soha nem láttam. Nagyon élvezte, és iszonyatos hangulatot árasztott a közönség felé. Utána megjelent Dexter egy akusztikus gitárral, és ekkor már szerintem mindenki tudta, hogy a "Why Don't You Get a Job?", vagyis a legbeatles-esebb Offspring nóta következik a fémdobos kísérettel. Ez is nagyon jól szólt, ami abszolút kellemes csalódás volt, hogy Dexter simán erőlködés nélkül megütötte a szám végén a magasat, ami régén nem ment ilyen problémamentesen, biztos megint elment hangképzésre, mert érezhetően jobban énekel. A tingli-tanglizás után viszont következett az a nóta, ami nélkül talán kijelenthető, hogy a punk második generációja (sokak örömére ugyebár) nem robbant volna soha, főleg nem a main stream-ben. De hát vannak ugye azok, akik úgy érzik, hogy így most az ő dolgaik törpülnek el, az újak függvényében és ezért sírnak, mint egy kisbaba és kiabálnak kígyót, békát, meg vannak, akik nem... You Gotta Keep'em Seperated! :) A jó öreg Higgins iszonyatos erőbedobással vette birtokba a színpadot, miközben vokálozott és nem utolsó sorban felelt azért, hogy az, hogy "You Gotta Keep'em Seperated!" mindig jól elhangozzon. Egyik ilyen alakommal oda állt elém, és a megfelelő pillanatban az arcomba tolta a mikit, utána nyomott egy hatalmas, a tini-punkokat is megszégyenítő stage dive-ot, majd ismét vissza... Pattogott összevissza, mint a flipper golyó, alig bírtam megszámolni a srácot. Ez lement, és utána következett csak az igazi meglepi. Dexter lerakta a gitárt, odaállt a mikrofon állvány elé és mindenféle konferálás nélkül egyszer csak elkezdi, hogy "AAAAA FUCK FUCK FUCK FUUUUUUUUUUUCK!!!" És ezzel a 91-es "Ignition" lemezük nyitó nótája a "Session" már el is indult... A 12 éve megjelent szám egyáltalán nem ütött el a többi közül. Az egyetlen dolog, ami érdekesebbé tette, az volt, hogy az ember hirtelen mintha egy időutazásban vett volna részt és pikkpakk egy nyugat USA-beli kis klubban érezhette magát, a 90-es évek legelején, ahol 250 másik arccal egy ismeretlen de nagyon jó punk rock csapat nótájára pörög. Ezután következett a "rendes műsor" utolsó száma a The Who lemez címből átvariált névvel rendelkező opus "The Kids Aren't Alright" ami intrójával és szövegével az "Americana" album élvonalába tartozik. A többszólamú vokál hihetetlenül jól és szépen szólt, az egészből egyszerűen sütöttek az érzelmek, és az egész komolysága. A szám után levonultak a színpadról, és kb. 1 percnyi "Offspring Offspring"-ozás után megjelentek. Az emberek tapsoltak és őrjöngtek, ők felvették a hangszereiket, és Atom beütött, és a wembly-s felvételből már jól ismert plusz intróval belecsaptak a "Want You Bad" c. nótába. Ennek az volt az érdekessége, hogy az egyetlen szám, amit az előző "Conspiracy of One" lemezről hallhattunk, ami azért nagy kár, mert noha az a lemez nem fogyott úgy, azért vannak rajta olyan számok, amik nagyon jók, játszották is élőben, és hiányoztak is nekem: "Million Miles Away", "One Fine Day", és talán a legütősebb a "Dammit, I Changed Again". A "Want You Bad" után a rutinszerűen: "és most énekeljen velem mindenki" felkiáltással konferálták fel az utolsó nótát, és a klubban mindenki követte Dexter példáját és: "Lá lá lálálááá"-tól zengett az egész hely, ezzel beindul a ráadás blokk utolsó nótája a "Self Esteem". Ez számomra azért is nagyon helyén való befejező nóta, mert ez volt az első szám, amit anno tőlük hallottam, és emiatt kezdtem el őket hallgatni, úgy hogy, mindig nagyon megfelelő, ha ezzel zárják a koncertet, arról nem is beszélve, hogy iszonyatos nagy közönség kedvenc. Ez a szám is hihetetlen volt, miután vége volt, elköszöntek, és lementek a színpadról, a villanyok felkapcsolódtak, és az emberek elkezdtek kivonulni.
A Setlist összegezve tehát a következő volt:

All I Want [Ixnay on the Hombré, 1997, Columbia]
Americana [Americana, 1998, Columbia]
(Can't Get My) Head Around You [Splinter, 2003, Columbia]
Pretty Fly (For a White Guy) [Americana, 1998, Columbia]
Have You Ever [Americana, 1998, Columbia]
Gone Away [Ixnay on the Hombré, 1997, Columbia]
Hit That [Splinter, 2003, Columbia]
Bad Habit [Smash, 1994, Epitaph]
Da Hui [Splinter, 2003, Columbia]
Gotta Get Away [Smash, 1994, Epitaph]
Staring at the Sun [Americana, 1998, Columbia]
Why Don't You Get a Job? [Americana, 1998, Columbia]
Come Out and Play (You gotta keep 'em seperated) [Smash, 1994, Epitaph]
Session [Ignition, 1991 Epitaph]
The Kids Aren't Alright [Americana, 1998, Columbia]
Want You Bad [Conspiracy of One, 2000 Columbia]
Self Esteem [Smash, 1994, Epitaph]

Utána beindult a várakozás és elkezdtek minket kitessékelni a klubból, hogy menjünk haza. Odaszóltam az egyik technikusnak, hogy legyen szíves, intézzen valamit, mert szerintem lassan kidobnak minket. Végülis Higgins jelent meg egy All Access pass-szal aztán nem sokkal később Burgernek is külön kihozott egyet a turnémenedzser. Úgyhogy, hálaistennek a kizavarást elkerültük. Miközben várakoztunk, váltottam pár szót Atommal, aki tök kedves volt, csak ott volt az arc, aki tetoválja, és nagyon elmélyedve dumáltak arról, hogy legközelebb mit varrat fel, úgyhogy hagytam őket. Néhány perc múlva megjelent Noodles, akit a sárga after show pass-szos skacok egyből megrohantak, de még előtte gyorsan odaköszöntem neki, és legnagyobb meglepetésemre, megölelt, amin teljesen meglepődtem, de iszonyatosan jól esett, hogy ennyire örül nekem. Bevallom őszintén, a mai napig nem igazán értem, hogy mivel érdemeltem ki ezt, vagy miért ilyen kedvesek velem, mert azért, akárhogy csűröm-csavarom az egommal a dolgot, én is csak egy rajongó vagyok a sok-sok millió közül... talán pont ezért? Nem tudom, mindenestre, tökre meghatódtam, és úgy vigyorogtam, mint akit b@szni visznek. :) Utána ott lébecoltunk, közben megjelent Dexter, neki is odaköszöntem. Nem igazán lehetett velük túl jól dumálni, mert túl sokan voltak az after show partin. Kérdeztem őket, hogy mit csinálnak utána, hátha van valami jó buli, de kiderült, hogy a francia Sony-sok egy elegáns vacsorára akarják elvinni őket, úgyhogy, vagy mennek oda, vagy aludni. Mindenesetre azért, amikor lejjebb csitult a dolog, pár normális szót bírtam velük válltani, Greg-nek megdicsértem a basszus cuccát és mondta, lecserélte az egész motyót ampegre. Beszélgettem Noodles-zal is, kérdezte, hogy van a deadbeats, meséltem neki a dobos variálásról, és tökre meglepődött, amikor mondtam, hogy Krsa-t nem rúgjuk/lép ki a bandából, hanem benn marad (hozzá kell tenni, hogy Krsiti komát is ismerik már, mint a rosszpénzt...). Teljesen meg volt hűlve, hogy milyen szuper ez, és milyen rendhagyó. Aztán beszélgettünk egy magyar koncert lehetőségéről, és mondta, hogy vegyem fel a kapcsolatot azzal, aki az európai koncertjeiket szervezi, és próbáljak meg valamit összehozni. Még dumáltunk arról, hogy mikor turnéznak majd itt, meg mindenféléről. Kérdezte, hogy láttuk-e, hogy beírt minket a turné naplójába, szóval jó arc volt. Adtunk neki egy kis jó öreg Zwack Portót, amivel anno a nemart-ban vágták magukat taccsra a punkok hehe. Állítása szerint az illat messze felülmúlja az ízét. Megkérdeztem, hogy hogyan került rá a deadbeats póló. Kiderült, hogy a csaj bevitte az öltözőbe, ami Higgins állítása szerint gyakorlatilag egy luk a falban, a zacskót és letette. Persze amekkora gyerekek, egyből bele túrtak, hogy mi ez, és amikor látták, hogy deadbeats cd-k és pólók, meg pia, akkor leesett nekik gondolom, hogy az én ajándékom, és mondta Noodles, hogy látta, hogy az egyiknek le van vágva az ujja és ebből kitalálta, hogy az övé. Mondta, hogy tetszik neki nagyon a design, és felvette. Azt is mondta, hogy most már a ruhatárának a része (ez a rész később érdekes lesz még).
Dexterrel is beszélgettem egy pár percet, kérdezte, hogy ugye a többi bulin nem voltam, mert hogy nem látott, és úgy hallotta, hogy lehet, hogy többre is megyek. Nagyon levertek és fáradtak voltak... egész nap interjúkat adtak, ráadásul ő meg Noodles nem mentek haza másnap, hanem mentek Madridba, még valahova Európában, utána át Ausztráliába, és hálaadás előtt egy nappal mennek haza, az ünnep másnapján meg már meg is kezdik a rövid észak-amerikai turnét. Beszélgettünk még mindenféle dologról, ami igazából nem túl érdekes, meg nem is tartozik ide. Úgyhogy egy szűk órányi pörgés után elköszöntünk egymástól és elindultunk vissza a szállodába.
Szegény Burgerrel a sapkája ádáz keresésébe kezdtünk, a bejáratnál, miközben a stage handek pakolták ki a hatalmas ládákat a kamionba, amikor is leesett, hogy a sapkáját a nejlonba raktam, amit beküldtünk, és bizony az Noodles személyes cuccai között van az egyik brutális, szekrénynagyságú keménytokban, a kamion gyomrában. Burger pajtás teljesen kikészült, mire a félvér gyönyörűség, aki ott állt az oldalán bájosan megkérdezet, hogy "What's the matter?". Erre Burger válaszolt, hogy "We lost my hat" szomorú arccal, mire a hölgy visszakérdezett, hogy "Where is it?" "It's in the Camion!" hangzott angolosan a válasz, mintha ez lenne a véglegesség és az elkerülhetetlenség szállóigéje, kicsit vidám, kicsit szomorú, de teljesen egyértelmű.
A beszámoló végére annyit szeretnék utolsó kósza gondolatként leírni, hogy sajnálni tudom azokat az embereket, akik ezektől a fantasztikus élményektől és érzésektől elhatárolják és kirekesztik magukat, azért mert ennek a zenekarnak nemzetközi main stream sikerei vannak, megy az MTV-n, vannak klipjei, nyer díjakat stb. Sajnálni azért, mert én tudom, hogy mennyire hihetetlenül fantasztikus dolog, és mekkora a kontraszt, de sokan a fáradtságot sem veszik, hogy kinyissák a szemüket, csak azért, mert ciki lenne. Igen, sajnos ciki dolog ma egy ilyen bandát egyáltalán szeretni, pláne így, de talán nem is ez kéne, hogy a szempont legyen. Azért is többek közt, mert azt hiszem kevés olyan banda van a világon, Magyarországon meg pláne, akik bármilyen szinten tudás szempontjából (zeneileg, kreativitásilag, szövegileg) vagy emberileg (IQ, EQ, hozzáállás, jóindulat) akár csak a közelébe tudna érni ennek a bandának. Nem hogy egyszerre, de egyenként is nehéz lenne találni példát. Szóval ismét, ha ilyen még egyáltalán létezik, még jobban meggyőződtem, hogy noha piszok sok jó zenekar van a világon, és nagyon hálás vagyok a punk - hardcore szintérnek azért, hogy felnyílt a csipám, és ezeket megismertem, de számomra; a legjobb és a legalapabb zenekar az Offspring (volt, van, lesz)...
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejembe, miközben metróztunk vissza, meg az, hogy majd okosan oda fogok mondani, hogy "igen és a párizsi szállodaszobám ablakából kibámulva a gyönyörű városra azon gondolkodtam, hogy mennyire irigylem a magyar minimálbéres koravén debileket" vagy valami okosságot, de rájöttem, hogy ennek semmi értelme nincsen, ilyen szintre lealacsonyítani egy ekkora élmény leírását. Arra terelődtek a gondolataim, hogy vajon hol lehet a megoldás. És akkor fáradt arcomra, mosolyt csalt egy gondolat... "It's in the Camion..." és a párizsi metró zakatolt tovább...