Reconstruction Festival: Rancid 2003.09.05.

Írta: kri Feltöltötte: Marcell Ekkor: 2003. szept. 17. szerda - 23:56

Reconstruction Festival: Rancid
2003.09.05. München, Circus Krone

A történet valamikor nyár közepén kezdődött, mikor is tudomásunkra jutott, hogy kedvenc zenekarunk Európába látogat. Rögtön nagy felbolydulás lett. Internetelés ezerrel, kocsiszerzés, spórolás, számolgatás, para a jegy miatt, Bologna v. München?, lesz-e egyáltalán, csak azért is ott kell lenni, ezen múlik a világegyetem sorsa...stb. Végül minden simának tűnt, csak egy gáz volt, a jegy. Leszarjuk. Elmegyünk és ha nem lesz elszedjük pár helyi burzsuj tizenévestől (csak vicc :). Felkerekedtünk hát hajnali négykor Szegedről, hogy hamar megérkezzünk és legyen jegy. Tíz és fél óra és 900km után simán meg is érkeztünk Münchenbe. Itt már mindenki remegett, hogy mi lesz, de aztán SIKERÜLT!!! Meg lett a jegy, mely 29€-ba került. Elmentünk sört venni valami élelmiszerboltba, ami valami kurva lehetetlen kihívásnak tűnt, mivel másfél óra járkálás után a belvárosban nem találtunk egy rohadt közértet, ahol lehet venni sört. (Persze ebből úgy fél óra a török-negyedben telt, akik ugye basznak alkoholt inni, úgyhogy ennek megfelelően alakult a közértek kínálata.) A végén egy kínai bolttal próbálkoztunk, de ott meg olyan büdös volt, hogy egyenesen megfordult velem a föld. Végül valami helyen kerítettünk két hordó 5 literes sört, mely végre szép reményekkel kecsegtetett az estét illetően. Vissza a kocsihoz, Indestructable Maximumra, "Rock and Roll, Rock and Roll, Rock and Roll!" Spanolás a fritzekkel, sörcsapolás, utcabál hangulat, még a rendőrök is fülig érő szájjal járőröznek.

Indulás be a cirkuszba. Újhullám fílingg, csak vagy hússzor akkora az építmény és körbe lelátók. Itt szeretném megjegyezni, hogy Én és Mike barátom kizárólag a Rancidet néztük meg, amiért gondolom sokan szívesen meglincselnének, de minket a többi banda -BoySetsFire, AlkalineTrio, Thrice, Lagwagon- sajnos nem tudott lekötni, viszont a Mad Caddiest megnéztük volna, csak kiderült, hogy ülőjegyünk van és erre olyan idegesek lettünk, hogy valahogy kimaradt. Újdonsült német barátaink, Dominik és Graffi viszont becsempésztek minket a küzdőtérre, a többiek meg vagy már az elején belógtak és volt olyan is aki szimplán lekommandózott a cirkuszi lelátóról. Szóval ötfős kis különítményünk az első sorokból élvezhette Lars és a többiek előadását. A Rancid, a Ruby Sohoval robbant be a színpadra hihetetlen energiával és hangzással. Bár nekünk Tim kicsit halkabb volt, mert Lars oldalán állva mi kontrolljából is hallottuk az éneket. Eszement tempó, dönget a Maxwell Murder, a basszusszóló száz százalékos, sőt Freeman papa még rátesz egy lapáttal, begyújtja a rakétákat és már maga az Atyaúristen is leesik az égből, olyan extrákkal tűzdeli meg a számot. Ehhez képest az albumon szart sem játszik! Majd Journey to the End of the East Bay. Tim nyomja a szokásos habizást, ugrál és pörög a gitárral, dolgozik a rádióadó, ő meg mint egy pörgettyű suhan a színpad egyik végéből a másikba. Converse, keménykalap, fejkendő Oldskool Gibson, motoros rendőr-napszemüveg és bőrdzseki amit később félmesztelenkedésre vált.

A háttérben piros Indestructable zászló, melyhez remekül megy Lars piros ruhája. Csak a haja szőke, még a cipője is piros Adidas. Szerintem valamiféle rabruhára emlékeztetett ez a cucc. Az erősítőn a Marshall felirat úgy vam leragasztva, hogy "lars" látszik belőle, Tim erősítőjére, pedig Armstrong Av (avenue) utcatábla van applikálva. Az új albumról sajnos csak két számot nyomnak, de azok nagyon szívből szólnak, Fall Back Down, Red Hot Moon, majd hasít a Dead Bodies, amit Lars olyan könnyedséggel játszik az arcából ítélve, mintha valami olcsó LGT balladát adna elő :) A srácok egyébként nagyon lemennek kutyába, a Life Won't Wait szóba sem kerül, semmi vendégzenész, csak 100% punk-rock. Van itt helyette Tenderloin, melyet Matt süvölt el óriási lelkesedéssel. Lars jön egyedül a Wars Enddel meg egy számomra ismeretlen, egyik albumon sem lévő számmal, amit szintén egyedül játszik, míg a többiek pihennek. Van Lock, Step & Gone is melybe most Lars csempész extrát azzal, hogy a vokál részeknél néhol nem magasan, hanem mélyen énekel. Kegyetlen. A Time Bombot is szépen szétküldik, az elején nem ismerjük fel, olyan keményen indul. Lars le sem veszi a torzítást a gitárról és nagyon retkes a szám. Aztán hozzák még a Let's Go-s témákat, Nihilism, Salvation. Talán As One v. Black & Blue a nagy eufóriában nem minden számcím jutott eszembe erről az albumról. Lars mester gitárhúrja valamikor a koncert közben elszakad. erre egy drabális kopasz állat beugrik a színpad mögül egy másik gitárral és ráadja...profi. A Radioval búcsúznak, nagy együtténeklés, tapsolás, elköszönnek...ennyi. Sajnos nem jönnek vissza, így már szerel is össze a Lagwagon, be kell tartani az időt, az emberek hőbörögnek, Brett még ad nekünk egy dobverőt, mely érdekes módon a Tré Cool Zildjan szettből van. Szép gesztus, hogy ezt használja, lehet, hogy a régi barátság emlékére.

Nem tudok negatívumot írni, egyszerűen elfogult Rancidbuzi vagyok, no comment. Tán kicsit rövid volt és hiányoltam az első albumot és a Life Won't-ot, de azért kerek volt a buli. (Egyébként a helybéliektől azt az infót kaptam koncert előtt, hogy itt az emberek nagy része a Let's Go és az Outcome albumokat kedveli. Lehet, hogy Tim-ék tudták ezt és ezért hoztak nekünk egy igazi oldskool bulit!)

Ami már biztos senkit nem érdekel, de azért leírom, hogy a koncert után elmentünk vadkempingezni az Englische parkba, ami egy akkora park, hogy két óra alatt nem lehet bejárni. Reggel pontos rendőri ébresztéssel motozással, szerencsére büntetés nélkül elhagyhattuk a terepet, hogy aztán hazafelé üvöltessük a Rancid albumokat és kellemesen aludjunk mind az öten az autópályán száznegyvennél...
See Ya In The Pit!