Punk Portál - 2024. március 28.





 

2003. VII. 1. - Pesti Est Café - Mono (JP), Pozvakowski, Flagrum


Írta: Jehova
Feltöltötte: pornstar
Ekkor: 2003. júl. 12. szombat - 17:39

A Liszt Ferenc téri Pesti Est Café nem éppen egy rockklub, inkább afféle juppie kocsma, ahol egy nyolcszáz forintos sör mellett meglazíthatod a nyakkendődet és kibeszélheted a főnököt a háta mögött. Szóval nem nekem való. Viszont annak tudatában, hogy azért már volt s talán még lesz is itt egy-két jó buli (indie weekend, the national blue...írhatnám, hogy stb. de több nem jut eszembe), az ember (mondjuk én) sóhajt egyet, s mégiscsak be- majd rögtön utána lemegy, ahol egy egész normális, klubszerű helység fogadja, egész normális, klubszerű arcokkal (meglepően sok ismeretlen) bár azt hozzátenném, hogy a pince kedd este inkább egy szaunára emlékeztetett, el is határoztam, hogy elköltözök Svédországba amint lehet és csak nyaranta küldök egy kárörvendő képeslapot. (persze a meleget nem akarom a Pesti Est Café nyakába varrni, félreértés ne essék, sőt, nem is akarom bántani őket egyáltalán, legyen ott még sok jó koncert, legalább nem kell átutaznom a fél városon, ámen).

Na ennyit a szellemes bevezetőről, ugorjunk (hopp) a koncertekre; a Pozvakowski kezdett, ha jól értettem gödöllői zenekar, ha nem, akkor elnézést. Mérvadó források szerint ciki vagyok, de nekem tetszettek. PozvakowskiKisérletezős post rock, írhatnám, de nem teszem, mert azért ezt már sokan eljátszották előttük, tehát a kisérletezés kizárva, de kit érdekel, klassz, hogy vannak ilyen zenekarok is Magyarországon. Finoman puttyogó elektronika, sokcines, néhol sodró, máskor jelzésszerű dob, szinesítő - nem ritkán metálosan reszelő- gitárok, teljesen funkciótlan, de annál szórakoztatóbb vetítés, aminek következtében a zenészekből semmit sem látni, sőt, a vetítőgép zúgása a halkabb részeknél aljas mód rátelepszik a muzsikára, de oda se neki; ha csúnyák a fellépők, nézzünk helyettük filmet, ha szar a zene búgassunk inkább porszívót. De félre a viccet, nekem tényleg tetszett.

Annak leírásától, hogy a kb. 25 perces átszerelés alatt mivel múlattam az időt, inkább megkímélnék mindenkit, rátérnék inkább a Pozvakowski után következő Flagrumra. A nevüket ugyan már hallottam, de először találkoztam a zenéjükkel, úgyhogy írhatnám, hogy kiváncsian vártam a koncertet, de ez nem igaz, mivel úgy hallottam, hogy ezt valami dark-indusztriál-neofolk csoda, közben pedig áh dehogy, jó kis monoton, minimalista balkáni zajrock, száraz, harákoló gitárokkal és némi 'sámános' beütéssel, ami mondjuk nekem egyáltalán nem hiányzott. Sajnos az énekes úgy rikongatott, mint Grandpierre Attila, mikor megkapta a csillagász diplomáját, na de mindegy, én már akkor a Mono-ra készültem lelkiekben.

Nem ismertem a japánokat, úgyhogy a koncert előtt egy kicsit utánaolvastam a zenekarnak, bár sok meglepő ténnyel nem szolgáltak se a lemezkritikák, se a hivatalos honlap. Instrumentális poszt rock, sonic youth hatásokkal, egy nem túl szép lány kezeli a basszusgitárt, jó hosszú dalaik vannak és a második albumuk címe One Step More and You Die, ami elég vicces. MonoJa, meg itt van ez az ars poeticának felfogható idézet tőlük, ami nem hangzik rosszul, bár jól sem: "Amikor a közönség kezd olvadni és már csak kevesen maradnak, mi egyre erőszakosabbá válunk és mepróbálunk pusztítani a hangjainkkal." Húha. Majd meglátjuk, gondoltam és tényleg megláttuk. Nos ami igaz: tényleg instrumentális posztrock, néhol noise-os, máskor lebegős, ahogy az a nagykönyvben, tudjátok. Jó hosszú dalaik vannak, ez is igaz, 6-7 percnél nem adják alább, dehát ez műfaji követelmény ugye. A második album címe pedig valóban One Step More and You Die. Na, ennyit az 'igaz állításokról', jöjjenek a hamisak. Hogy Sonic Youth... hát ha valaki manapság gitárt vesz a kezébe és azzal nem feltétlenül a Börtön Ablakában-t szeretné eljátszani, szóval a hagyományostól eltérő dalszerkezeteket és hangzásokat kíván feltérképezni, akkor valószínűleg szereti és/vagy mélységesen tiszteli a fennt említett zenekar munkásságát, ugye, ez rendben van. De a Mono-t hallgatva nekem inkább egy másik banda ugrott be előszőr, sőt másodszor is, mégpedig a Blur are Shite pólójukról elhíresült skót cipőbámulók, igen, a Mogwai. Szerintem akinek van füle, az hallotta, hogy olyannyira Mogwai, hogy az már eredetiség rovására megy, de mondjuk ki nem szarja le, kurva jó koncertet láttunk. A basszusgitáros lány, Tamaki állt a színpad közepén, tündéri, törékeny kis japán játékbabaként (megtévesztőek azok a fotók a honlapon), mosolytalanul, a távolba révedve ringatózott a zenére, néha pedig hedbengelt: jól állt neki. Jobb és balszélen a két gitáros: kicsik, helyesek, amúgy szerintem testvérek, legalábbis én nem tudtam őket megkülönböztetni egymástól. Ja, az egyiket Yodának hívják. Ki maradt ki, ja igen, a dobos: nos én valahogy így képzelem a Nintendo játéktervezőit, de amúgy rá sem lehetett panasz, néha még xilofonozott is. MonoValahogy az egész koncert úgy folyt le, mint egy színházi előadás, lehet, hogy banálisan hangzik, de volt eleje, közepe és vége... igen vége, ez nagyon fontos, ugyanis pontosan tudták, hogy mikor kell abbahagyni. Az utolsó szám után azt gondoltam, hogy na srácok ez így tökéletes volt, kérlek ne gyertek vissza, csalódás lenne, még azoknak is, akik - voltak ilyenek szép számmal - eloszőr találkoztak ilyen zenével, és extázisban hörögtek, ilyesféléket, hogy "úristen ilyen zene nincs, bazmeg, menjünk be táncolni, ez nem igaz". De nem volt ráadás, hálistennek. A zenészek mindenféle cécó nélkül egymás után levonultak, az utoljára maradt gitáros pedig még percekig zúgatta a gitárját. 10 pont, nem kevesebb.
Most látom, hogy magáról a zenéről eddig egy szót sem írtam, bár a hozzáértő olvasók azért sejthetik, hogy miről volt szó: a finom (néha alig hallható) visszafogott kezdés, körbe-körbe ismételt, egyre erősödő témák, hogy aztán a dal csúcspontján végül beborítson bennünket az effektezett gitárfürdő. Nem mondom, hogy ez volt a recept az összes dalnál, de körülbelül erről van szó. A promoszöveggel ellentétben nem "pusztítottak a hangjaikkal", de engem - és nem csak engem - elvarázsoltak aznap este; hatásvadász, persze, blöff, hogyne, de megnézném azt a cinikus szakértőt aki ott volt és nem érzett valami felszabadító borzongást. Már ha van olyan.

Mikor jöttünk kifelé a koncertről, egy csávó azt üvöltötte épp a haverjának, hogy "Godspeed, ugye megmondtam, hogy Godspeed* " Szerintem nem volt igaza.

*Godspeed You! Black Emperor


További fotók: