Punk Portál - 2017. június 26.





 

2014. Groezrock Festival


Írta: Szilágyi László
Feltöltötte: xzoleex
Ekkor: 2015. ápr. 14. kedd - 11:40

Szerencsére másnap már indult a fesztivál, így négy útitársammal (Dorottya, Bence, Keksz és Misi) lelkesen vetettük be magunkat a fesztivál területére. Az időjárás ezúttal egész jó volt a belga átlaghoz képest, eső nem esett a két nap alatt és helyenként még a nap is kisütött. Azért az éjszakai fagypont közeli hőmérséklet továbbra is durva, főleg 10-12 óra ácsorgás után. Kilencedik alkalommal vettem részt a fesztiválon, így sikeres időzítéssel az első belépés tortúráját ezúttal is elkerültük, illetve a tavaly felfedezett közeli parkolóhely továbbra is rendelkezésre állt, amitől még boldogabbak lettünk.
A napot számomra az osztrák Astpai nyitotta és szó mi szó, erősebb kezdést is el tudtam volna képzelni. A promo kiadvány szerint ők az AC/DC és a Strike Anywhere keveréke, bár igazán nem értem, hogy akkor miért délben léptek fel. No mindegy, elütöttem egy félórát a semmi extra punk rock-jukkal és léptem is tovább.
Az aktuális Rebellion Tour portugál üdvöskéjével folytattam a napot, az Impericon színpadon következett a Devil In Me. A Freddy Madball által kigondolt turnésorozat ötödik alkalommal került megrendezésre Európában. Jellemzően március/április környékén van, azonban az idei utolsó dátum a fesztivál első napjára esett, de sajnos a Biohazard és a Final Prayer végül nem került be a programba. A régiiskolás hardcore rajongói minden bizonnyal belenéztek a portugál ötös produkciójába, akik hozták a tőlük elvárhatót. A nagy slágerek (On My Own, The End, D.I.M Army Anthem, Brothers In Arms) mellett új számot is játszottak a hamarosan megjelenő Soul Rebel c. albumukról.
Vissza a nagyszínpadhoz, ahol a svéd Atlas Losing Grip szélvészgyors punk rock-ja következett. Szerintem nagyjából mindenki úgy definiálja őket, mint a zenekar, amiben a Satanic Surfers régi énekese nyomja. Rodrigo hangja alapvetően meghatározza a banda stílusát, ehhez pedig kellően technikás és emlékezetes dallamok társulnak, így igazán nem lehetett okom panaszra. Kellően lendületesen koncertjük után újra egy Rebellion Tour-os előadó következett.
Az első igazán nagy kedvencem a nap során a Wisdom In Chains volt, akik egy remek koncertet adtak. Sok rosszat amúgy sem tudnék mondani egy olyan zenekarról, akik egy Killing Time számból választották a nevüket és a Sick Of It All a kedvenc bandájuk. A pennsylvaniai zenekar frankó csordavokálokkal megspékelt hardcore-t játszik, a set-jük pedig remekül lefedte eddigi munkásságukat. A We’re Not Helping után fél órán keresztül záporoztak a slágerek, mígnem azt vettem észre, hogy már úton vagyok az Etnies színpad felé.
Sajnos a legkisebb fedett színpad szolgáltatta a legtöbb fejtörést számomra idén. Nagyon jó, hogy a színpad mérete lehetőséget ad az ugrálásra és gyakorlatilag klubkoncert hangulatot biztosít, de azért nem ártana a szervezőknek mérlegelni, hogy olyan zenekarok kerüljenek ide, akik rajongótáboruk alapján idevalók. Vagy legyen nagyobb a sátor. Először a Red City Radio kezdésénél futottam bele, hogy egyszerűen lehetetlen volt bejutni a sátorba. Így távolról nézve elég nagy hangulatot csináltak, bár ez már két évvel ezelőtt is így volt. A Hot Water Music/Nothington jellegű szőröstorkú punk rock amúgy is nagyon népszerű napjainkban és ha az oklahomai kvartett ténykedését vesszük alapul, akkor nem is indokolatlan a trend. A második nagylemezük (Titles) a tavalyi év egyik kellemes meglepetése volt, jó néhány számot el is nyomtak róla. Tekintve, hogy nem álltam valami ideális helyen, a koncert vége előtt távoztam, hogy időben visszaérjek a nagyszínpadhoz.
Ekkor következett az ausztrál skatepunk/pop punk Bodyjar, akik egy kis szünettől eltekintve már több, mint húsz éve aktívak. Kölyökkoromban megkerülhetetlen volt a banda, ha az ember deszkás videójátékokkal tolta, így a Not The Same nálam is a legnagyobb slágerek között szerepel, amit mindenképpen szerettem volna élőben hallani. Ezt szerencsére gyorsan kipipáltam, de összességében is nagyon kellemes délutáni hallgatnivalót prezentált a banda. A tavaly megjelent nagylemezüket (Role Model) turnéztatják Európában, aki éli ezt a stílust mindenképpen ajánlott látnivaló élőben.
Aztán spuri vissza az Etnies-hez, de sajnos megint csak a hátsó sorok maradtak, mivel a The Wonder Years is totális teltház előtt nyomta. Ők is játszottak már ezen a fesztiválon 2012-ben és emlékeim szerint elég nagy bulit adtak. A tavaly megjelent The Greatest Generation c. albumuk biztosan sokaknál a top 10-ben landolt az évvégi listákon, bár nálam a közelében sem volt. A philadelphiai hatos ténykedését én személy szerint egy kicsit túlértékeltnek tartom, de az kétségtelen, hogy idén is roppant meggyőzőek voltak élőben, nagy lendülettel és lelkesedéssel nyomták a srácok és egészen hálás fogadtatásban részesültek.
Aztán következett az ismétlés, mivel az előző napi klubbuli olyan jól sikerült, hogy úgy döntöttem újra megnézem a The Menzingers set-jét. Gyakorlatilag a fesztivál előtti héten jelent meg az új lemezük (Rented World) az Epitaph Records gondozásában és stílusosan a nyitódallal (I Don't Wanna Be an Asshole Anymore) indítottak. Őket is két évvel ezelőtt láttam először, de akkor nem gyakoroltak mély benyomást rám. Most azonban egészen másképp festett a dolog, ami egy újabb biztos jele annak, hogy öregszem. Szinte mindegyik nagylemezükről játszottak dalokat, szerencsére a nagy kedvenceim is elhangzottak (Nice Things, Deep Sleep), de összességében elmondható, hogy a nagyszínpadon sem vallottak szégyent. Néhány számmal kevesebb hangzott el, mint előző este, többek között a Rancid feldolgozást (Roots Radicals) sem nyomták.
Kis séta után néhány szám erejéig belenéztem a Saves The Day produkciójába, akik szintén hozták a tőlük elvárhatót. A new jersey-i emo/pop punk négyes tökéletes zenei aláfestés lehetne minden amerikai végzősbálon, így biztosan jobban élveztem volna a dolgot, ha közben tudok lassúzni egyet a feleségemmel. A korai lemezeik azért jobban közel állnak hozzám, de szerencsére onnan is játszottak egy-két dalt.
Kisvártatva úton voltam vissza a nagyszínpadhoz, ahol egy hosszabb pihenő után újra láthattam a The Lawrence Arms legénységét. A chicagói punk rock trió utoljára 2006-ban járt Európában, amikor az Oh! Calcutta! lemezüket turnéztatták. Szerintem nem változott sokat a set-jük azóta, a legtöbb dal arról a lemezről hangzott el, de ez alapvetően nem is baj. Azért néhány új számot eljátszottak az év elején megjelent (Metropole) nagylemezükről, amit az Epitaph Records adott ki. Szokásukhoz híven kellemes hallgatnivalót prezentáltak, azonban a hangzás náluk volt a leggyengébb aznap, ami elég sokat rontott az élvezeti értéken.
Aztán nagy dilemmázás után hanyagoltam a los angeles-i Terror buliját és elindultam az Etnies színpadhoz, ahol épp az Iron Chic kezdett. A new york-i ötös le sem tagadhatná a Latterman vonalat, a dallamos punk rock-ot remek sing-along részekkel keverő banda újfent igazán remek koncertet adott. Kezdésnek az elmaradhatatlan Cutesy Monster Man, majd záporoztak a slágerek többek között 2013 egyik legjobb lemezéről (The Constant One) is. Ahogy tavaly, most is nagyon sokan várták őket, de elég fásult banda benyomását keltették, különösen az énekes. Azért néha elmosolyodott, bár egy kicsit csalódottnak is tűnt, mivel ezúttal Kick/Ass nem jelent meg a közönség soraiban. Én nagyon élveztem a bulit, különösen a (Castle) Numbskull & Wolf Dix Rd. kombó volt nagyon ütős, szóval nem bántam meg, hogy őket választottam.
Kis átvezetésnek belenéztem a BoySetsFire koncertjébe, akik néhány év kihagyás után egy ideje újra aktívak, ezt pedig egy egész jó kis lemezzel (While A Nation Sleeps...) koronázták meg tavaly. A nyári A38-as koncertjük is frankó volt és a newark-i post-hardcore ötös ezúttal sem hibázott. Természetesen a legnagyobb megőrülés az After The Eulogy-ra volt, de sok időt nem hagytam nekik, mivel fontosabb dolgom volt az Impericon színpadnál.
A NYHC egyik zászlóshajója a Madball következett, ami természetesen minden más programot felülírt. Profi produkciót toltak Freddy-ék, frankón is szóltak, de én őszintén szólva kicsit soknak találtam azt a 3-4 új számot, amit a hamarosan megjelenő Hardcore Lives c. lemezükről toltak. Nyilván szubjektív, de mondjuk egy Down By Law-nak speciel jobban örültem volna egy tök ismeretlen dalnál. No mindegy, így is nagyon jó bulit adtak, a himnusznál (Pride) pedig a Wisdom In Chains és a Devil In Me is beugrott egy össznépi éneklésre.
Aztán néhány szám erejéig belenéztem az Alkaline Trio nagyszínpados bulijába és örömmel konstatáltam, hogy végre felismertem a számaikat. Korábban háromszor volt szerencsém a zenekarhoz, de általában övék szokott lenni a leggyengébb élő produkció és/vagy a legszarabb hangzás különdíja. I Wanna Be A Warhol, Jaked On Green Beers, Sadie, szóval játszottak a tavalyi lemezükről (My Shame Is True) is, de próbálták lefedni az egész munkásságukat. Kicsit sajnáltam, hogy ott kell hagynom őket, de mindenképpen be akartam férni a kis sátorba, úgyhogy időben útnak indultam.
Az Etnies színpadán következett az egyik exkluzív koncert, ami a szerencsétlen időzítés miatt pont egyszerre ment az Ignite bulijával. Emiatt viszonylag gyérebb volt a közönség, de a phipadelphiai Paint It Black így is simán feltalálta magát. Az énekes, Dan Yemin azért lerakott már néhány dolgot az asztalra, 2012-ben a Lifetime, tavaly pedig a Kid Dynamite soraiban tette tiszteletét a fesztiválon, így biztosan kedveli a belga vendégszeretetet. Sajnáltam, hogy ezúttal nem léptek fel a bemelegítő bulin, de a klubkoncert hangulat így is biztosított volt, amit a közönség csak viszonylag mérsékelten használt ki. Nem volt rossz a koncert, de azért látszott, hogy a banda hevesebb fogadtatásra számított. Nálam a debütáló nagylemezük (CVA) az abszolút kedvenc, ami 2003 egyik (ha nem a) legjobb dallamos hardcore/punk lemeze. Szerencsére azt sem hanyagolták, de gyakorlatilag minden albumukról/kislemezükről elhangzott néhány szám, nekik ötven perc elég arra, hogy elnyomják a fél diszkográfiájukat. Azért a kommentjeik alapján nem nőttek annyira a szívemhez, különösen a gitáros demagóg megjegyzései voltak idegesítőek, de szerintem Dan is kicsit magasabbra pozícionálta jelenlegi munkásságukat, mint ami illő lenne.
Nagy sprint után újabb legendás találkozás következett, a nagyszínpadon már javában játszott a kaliforniai Descendents. A nyugati parti punk rock egyik legmeghatározóbb alakulata újabb olyan zenekar, akit nem gondoltam volna, hogy valaha látok, de 2011 után már másodszor csekkoltam őket élőben. Szerepüket és jelentőségüket egyáltalán nem csökkenti, hogy én sosem rajongtam igazán értük, a szívem inkább a Bad Religion-ért dobog. Néhány slágert azért így is elcsíptem (I’m The One, Coffee Mug), de aztán tempósan elindultam az Etnies színpadhoz, mivel a legzsúfoltabb bulira kellett bejutnom.
A pénteki nap másik nagy dilemmája a Taking Back Sunday és az H2O együttállása volt, de reménykedve egy Sziget-es TBS buliban ezúttal a tutit választottam. Nem túlzás azt állítani, hogy a korábbi két Groezrock-os H2O koncert ott van a legjobb hangulatú bulik között, amin életemben voltam, de a harmadikkal is sikerült megugrani a lécet. A sátor dugig megtelt, sing a long és stagediving ezerrel, tehát minden adott volt, ami egy tökéletes hardcore/punk bulihoz kell. A set-ben sem volt nagy meglepetés: 5 Yr. Plan, Family Tree, Thicker Than Water, Faster Than The World, One Life One Chance, Guilty By Association (Freddy közreműködésével), Role Model és a legutóbbi lemezükről a Nothing To Prove, Still Here, Fairweather Friend végül pedig a What Happened? Ezúttal Warzone feldolgozás jutott a népnek, de bántóan kevesen ismerték a legnagyobb slágerüket (Don't Forget the Struggle, Don't Forget the Streets). Talán egy meglepetés dal volt csak, a Memory Lane-t is eljátszották a Go!-ról. Toby szerint még sosem nyomták Európában, de emlékeim szerint a 2002-es turnéjukon Bécsben már hallottam. A What Happened? alatt teljes megőrülés, a színpadon folytak az emberek és a végére még Matt Skiba is beszállt, ha már arra járt. Látszólag roppantul élvezte a bulit és biztos vagyok benne, hogy nem ő volt az egyetlen. Atom koncert, kiváló zenekar.
Megéheztem, úgyhogy kitaláltam, hogy eszek egy adagot a nemzeti eledelből (értsd: sült krumpli) és miközben sorban álltam, akkor jött vissza a ráadásra a Taking Back Sunday. Ráadásul a kedvenc számommal (Cute Without the ’E’ (Cut from the Team)) kezdtek, úgyhogy magamban konstatáltam mekkora mázlista vagyok. 3-4 dal után a nap legnagyobb üresjárata következett, nagyjából másfél óráig nem játszott olyan zenekar, ami igazán érdekelt volna, így unaloműzőnek belenéztem a Brand New és a Quicksand bulijaiba. Maradjunk annyiban, hogy nem véletlelnül nem pörgetem őket annyira otthon, de összességében a Quicksand jobban tetszett.
Az első nap headlinere a kaliforniai NOFX volt, akik nem igényelnek különösebb bemutatást. A fél nap folyamatos álldogálás és 17 zenekar után már a hátam közepére sem kívántam őket, de mivel ők is egy speciális prorammal készültek az estére, így maradtam. A 20 éves Punk in Drublic lemezüket játszották el és mivel pont akkor kezdtem el ismerkedni a punk rock-ral elég sokat hallgattam azt a kazettámat. Fat Mike már az elején kifejtette, hogy sok rajongóval ellentétben neki nem ez a kedvenc lemeze, hanem a So Long and Thanks for All the Shoes. Természetesen teljesen szétpoénkodták az estét, osztották az Offspring-ot és a gyermekmolesztálásban megtalálták a New Found Glory és Belgium közös érdeklődési területét. A klasszikus lemez számait sem sorrendben játszották el, hanem összekeverve, hátha nem vesszük észre, hogy kihagynak valamit. Nagyon jó volt hallani az összes dalt, bár azért 3-4 számot általában még mindig játszanak róla alapból is. Egészen jól tolták, persze Fat Mike hibázott bőven, de ez tőle el is várható. A helyükben én abba is hagytam volna a Punk in Drublic-os számok után, de azért kaptunk még jó néhány újabb szerzeményt is. Szép gesztus volt, hogy utolsónak a No Use For A Name feldolgozás, The Shortest Pier hangzott el, amit Tony Sly emlékének ajánlottak.

Azért az évek rajtam is éreztetik hatásukat, így hajnali 3 magasságában már pokoli fáradt voltam, de másnapra azért nagyjából kihevertem a dolgot. Nem siettünk a keléssel, mert nem volt túl meggyőző a szombati program korai része, így nagyjából fél 2 magasságában értünk be a fesztivál területére.
Ekkor kezdett a san franciscoi Fabulous Disaster, akik arról híresek, hogy minden tagjuk nő. Azt hiszem ezzel nagyjából el is mondtam róluk mindent, bár Fat Mike szerint ők a valaha volt legjobb női punk banda. Ami azt illeti kellemes meglepetésben volt részem, mivel egészen jó kis zenét nyomtak, bár korábban maximum valami Fat Wreck Chords válogatáson találkozhattam velük. Ha jól tudom már nem aktívak, jelenleg valami utolsó utáni turnét csinálnak éppen. Azért közben elgondolkodtam a Paint It Black gitárosának ötletén, hogy sokkal jobb és igazságosabb lenne, ha a fesztivál fellépőinek fele női zenekar lenne.
Aztán következett egy jó óra unalom kezdve a The Smith Street Band fellépésével. Fogalmam sem volt, hogy milyen zenekarról van szó, egészen egy remek cikkig, ami a fesztivál előtt nem sokkal jött ki és összegyűjtött 20 olyan zenekart, amit mindenképpen meg kell nézni a Groezrock-on. Na most az összes olyan zenekar hulladéknak tűnt a listáról, amit nem ismertem, cserébe viszont megnéztem néhány szar klippet és megdöbbentem láttam például, hogy vannak ilyen Falling in Reverse jellegű zenekarok is. Szóval az ismeretlen zenekarok közül ez az egy banda tetszett igazán, amolyan régi Against Me! koppintásnak tűnt, de élőben rosszak voltak, úgyhogy kb. 4 szám után leléptem.
Ezután viszonylag nagy csalódás volt az Apologies, I Have None koncertje, akik Budapesten elég jó kis bulit adtak, de itt én majdnem elaludtam rajtuk. Nyomtak ugyan két számot az új kislemezükről, de eléggé erőtlennek és kedvtelennek tűntek, bár nyilván a London c. nagylemezük sem az örömünnep érzésének lenyomata. Azért a 60 Miles még így is bitangul ütött, de őszintén szólva 30 perc bőven elég volt belőlük aznapra.
Aztán következett a new york-i streetpunk nagyágyú, a The Casualties. Náluk viszont nincs bizonytalanság, mindig pont ugyanazt kapod. Pontosan ugyanazt az egy számot és pontosan ugyanúgy. Azért elég érdekesen festettek az óriási tarajokkal a nagyszínpadon, miközben villogtak a fények és pörgött a füstgép. Valami rejtélyes okból kifolyólag rengeteg ember nézte meg őket, gyanítom nem ment semmi más abban az idősávban. A szokásos dalokkal operáltak, a Made in N.Y.C. végére stílusosan becsempésztek egy Ramones feldolgozást (Rockaway Beach).
Ezután jött a szombati nap üresjárata, amit leginkább pihenéssel, kajával és merch beszerzéssel töltöttem, míg nem újra visszatértem a nagyszínpadhoz.
Az egyik legkellemesebb meglepetést a brit punk rock legenda Snuff szolgáltatta a fesztivál során, mivel egy remek koncertet adtak, miközben én nem sok jóra számítottam tőlük. 2000 környékén láttam már őket egyszer, de nem örzök maradandó emlékeket arról a találkozásról. Amúgysem voltam nagy rajongójuk soha, felületes ismerettségünk néhány Fat Wreck Chords válogatás dalán alapszik, de szerencsére azokat mind el is játszották. Nagyon élvezték a fellépést és a közönség is vette a lapot, bár azért túlzás lenne azt állítani, hogy tömött sorok előtt játszottak.
Természetesen a Touché Amoré koncertjére nem fértem be, így a sátor végéből néztem a kaliforniai post-hardcore ötös előadását. Meglepően jók voltak és a közönség is rendesen odatette magát. Ettől függetlenül én továbbra is egy kicsit túlérétkeltnek érzem ezt a zenekart, de élőben elég meggyőzőek voltak. Mivel nem álltam annyira jó helyen, úgy döntöttem, hogy helyszínt váltok, de ez a húzásom nem igazán jött be.
A nap (és a fesztivál) legrosszabb koncertjét az All adta a nagyszínpadon, úgyhogy jobban tettem volna, ha maradok ahol voltam. Őket is láttam már 2002 környékén, bár sosem rajongtam túlzottan ezért a Descendents utódzenekarért. Azért megadtam nekik az esélyt, de néhány szám után kerestem magamnak valami jobb programot.
Ez szerencsére össze is jött, mivel a kis sátorban a NYHC legenda Cro-Mags következett. A zenekar korai munkássága rengeteg hardcore/punk/metal rajongó számára alapvetés, de az alapítótagok (John Joseph és Harry Flanagan) konfliktusa is majdnem olyan legendás, mint maga a zenekar. A CBGB fesztivál estéjén történt késelős balhé úgy látszik végleg megoldotta a névhasználat kérdését, így az eredeti énekessel láthattuk a zenekart. Örültem, hogy ezúttal is Craig Ahead (Sick Of It All) volt a basszusgitáros, bár azért sok jelentősége nincs a dolognak. Nem nagy meglepetésre a set 90%-a a The Age of Quarrel lemez volt, ami az 1986-os születési dátum ellenére is lenyűgőzően aktuális. Kemény és intenzív bulit adtak, a közönség is nagyon élvezte a dolgot. Az egyetlen negatívum a por volt, mivel napok óta nem volt eső, így az első sorokban iszonyú porfelhő kavargott. A Hard Times utolsó taktusaival zárul a koncert, soha rosszabbat!
Nyomás vissza a nagyszínpadhoz, ahol újabb exkluzív koncert következett, a Screeching Weasel csapott a húrok közé. A chicagói punk rock ötös amolyan Ramones kópia zenekarként kezdte, de a Ben Weasel vezette legénység soha sem ért olyan magasságokba, mint a new yorki legendák. Ők még talán a Cro-Mags-nél is több bandatagot fogyasztottak el az évek során, ami állítólag Ben Weasel nehéz természetének köszönhető. Gyorsan kifejtette, hogy szívesen megismerné a közönségét, dehát csak 50 percük van, úgyhogy inkább játszanak. Azért tartott egy tanulságos beszámolót a Monster energiaital egyik alkalmazottjával folytatott beszélgetéséről, mivel ők állták a banda útiköltségét erre az egyszeri európai fellépésre. Ezen kívül záporoztak a számok és persze a slágerek is, amik alapvetően a 2000 előtti munkásságukon alapultak. Rögzítettem néhány videót (My Right, My Brain Hurts, The Science of Myth) és rohantam tovább a következő exkluzív bulira.
Ezúttal nagy nehézségek árán beverekedtem magam a sátor közepéig, ahol is a Modern Life Is War lépett fel. Az iowai dallamos hardcore zenekar pár év szünet után 2012-ben tért vissza, amit a tavalyi év egyik legjobb hardcore anyagával (Fever Hunting) koronáztak meg. A set nagyjából a múlt évi This Is Hardcore fesztiválon előadott volt, de azt hiszem nagyjából bármelyik számukat eljátszhatták volna, mert nagyon hálás közönség várta őket. Én azért elviseltem volna több számot az új anyagról, dehát izlések és pofonok. Remekül szóltak és igazán hangulatos bulit csináltak, a befejező D.E.A.D.R.A.M.O.N.E.S. alatt pedig mindenki elözönlötte a színpadot.
Ezután újra a nagyszínpad következett, ahol a floridai pop punk legenda New Found Glory fellépése következett. A mostanában 4 fősre redukálódott társaság már a kezdetektől a stílus egyik zászlóshajójának számít, sokat nem változtattak a bevált recepten a ’90-es évek vége óta. Itt is repkedtek a slágerek (Hit or Miss, Understatement, My Friends Over You, Dressed To Kill, All Downhill from Here, At Least I’m Known for Something), nagyon jó hangulatú bulit nyomtak a srácok. Remélem a pletykák igaznak bizonyulnak és a Taking Back Sunday mellett ők is fellépnek majd a Sziget -1. napján.
Aztán következett egy újabb olyan zenekar, amit nem gondoltam volna, hogy valaha látok élőben, az Etnies színpadán jött a new yorki Judge. A militáns straight edge szövegekkel operáló hardcore banda a Youth of Today side-project-jeként indult 1987-ben és pontosan azt nyújtotta a kritikusoknak, amit vártak tőle. Túlzás lenne azt állítanom, hogy naponta pörgetem a lemezeiket, de azért nagyon jó volt, hogy egy újabb legendás nevet kipipálhattam a listámon. Őszintén szólva én nagyobb bulira számítottam, a közönség egy kicsit fáradtnak tűnt, de így a finish előtt ez talán érthető is volt. Én a Blitz feldolgozásnak (Warriors) és a záró New York Crew-nak örültem a legjobban, de azt gondolom, hogy setlist senkinek sem okozott különösebb meglepetést. Talán ők fejezték be leghamarabb a bulijukat, a közel 1 órás sáv ellenére szerintem maximum 35-40 percet játszhattak.
Közeledett a fesztivál vége, az utolsó előtti fellépő a nagyszínpadon a svéd garage rock/punk rock formáció, a The Hives volt. Kevés szórakoztatóbb bandát láttam élőben, ezúttal az egész színpadi crew ninjának volt öltözve, a zenekar maradt a szuper elegáns mellény és öltöny kombó mellett. A legutóbbi nagylemezük (Lex Hives) nyitódalával indítottak, ami szerintem az egyik legtökéletesebb intró, amit valaha hallottam. A Come On! után egyből az egyik sláger, a Main Offender következett és a nekik szánt 1 óra igen hamar elrepült. Nekem kicsit sok volt az újabb dal, ami nem is lett volna akkora baj, de szerintem nem éppen a legjobb koncertdalokat választottak ki. Azért lement a Die, All Right!, Hate to Say I Told You So, Walk Idiot Walk és persze az elmaradhatatlan megasláger (Tick Tick Boom) is. Az énekes egocentrikusságának mérete nehezen meghatározható, de kétségtelen, hogy pont ilyen zenekarok kellenek egy többnapos fesztivál végére.
A második nap headlinere a kaliforniai punk rock kvartett The Offspring volt, akik nagyon sokat tettek azért, hogy 20 évvel ezelőtt ezen a színtéren kötöttem ki. Ami nagyon különlegessé tette ezt az estét azaz, hogy teljes egészében előadták az 1994-ben megjelent Smash c. albumukat. Sokat írhatnék róla, hogy mekkora jelentőséggel bír ez a lemez számomra, de talán elég annyi, hogy 14 éves koromban 3 db eredeti kazettán is meg volt. Az egyiket begyűrte a magnó, a másikat hallgattam, míg a harmadik bontatlanul félre lett téve, ha esetleg a másodikat is begyűrné a magnó. Szóval így én is aktívan hozzájárultam ahhoz, hogy a Smash lett a legnagyobb eladással bíró független kiadós megjelenés napjainkig, azt hiszem kb. 20 millió példány kelt el belőle világszerte. Az már nyilván más kérdés, hogy mennyire megérdemelt a dolog, de az biztos, hogy Brett Gurewitz és az általa alapított Epitaph Records halálra kereste magát vele. Szóval eléggé izgatott voltam, de szerencsére semmilyen csalódás nem ért, mert kijöttek és hibátlanul elnyomták az egész albumot. Egyetlen változtatás volt csak, amit nem igazán értettem, de a Self Esteem-et csak a Smash-set legvégén játszották el, nem ahol a helye lett volna. Aztán egy kis Intermission és jött az All I Want, majd pár sláger a későbbi lemezeikről, amiket szintén bírok, de ekkor már csak mérsékelten hoztak lázba. A Pretty Fly és a The Kids Aren’t Alright kombóval zárult az este és a fesztivál is. Ha minden jól megy, akkor június elején a Pannónia fesztiválon ráduplázok a bulira.
Az idei Groezrock során három színpadon kb. 32 zenekar fellépéséhez volt szerencsém, így elég nehéz szavakkal összefoglalni a történéseket, hiszen nagyon intenzív zenei élmény volt és egyben roppant fárasztó is. Ez volt a kilencedik meerhouti látogatásom zsinórban és nagyon jó lenne, ha meg lenne a tizes széria, de egyre inkább úgy érzem, hogy öreg vagyok én már ehhez.