2005. VIII. 30. A38 – Punk Goes Metal – No Use For a Name, Useless ID

Írta: Dan Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. aug. 31. szerda - 15:58

“When did punk rock become so safe?
When did the scene become a joke?”

A tegnapi koncert alatt végig a NOFX idézett száma járt az eszemben. Ezt egyesek punk-rocknak merik nevezni? Fodrásztól frissen érkezett, kinyalt, csini cuccokba öltözött kisgyerekek kultúráltan szórakoztak a sok éves múltra visszatekintő sztárok visszafogott koncertjén. Mindenki szép volt, mindenki trendi, a zenekarok profin lejátszották a már sokszázszor előadott sablonokat, és persze kinézetben is teljesen illeszkedtek a közönséghez (vagy fordítva?). A rajongók az idő előrehaladtával egyre többen gyűltek a színpad elé, ahol tánc gyanánt könnyed lökdösődést adtak elő, vagy leginkább az első sorokban nyomorogtak, és próbálták megérinteni az egyik zenekar tagját vagy hangszerét. Ha arra felszólították őket, magasba emelt kézzel tapsoltak, ha kellett, ritmikusan kiabáltak. Színpadi felszólításra néhányan még circle pit-be is belekezdtek, a nyelvi korlátok azonban ennek határt szabtak. Aki már látott külföldi koncertvideót, az megpróbálkozott az ún. stagediving-gal is, a színpad szélére felmászva onnan háttal óvatosan visszadőltek az első sorra, majd a tömeg tetején vigyorogtak 10-15 másodpercig. Minden úgy történt, ahogy annak egy korrekt rockbulin történnie kell.

De komolyan ez lenne a punk-rock? Hol van a mondanivaló? Hol vannak a dühös fiatalok? Az őrült közönség, az 50 fok, az izzadtság a falakon? Hol az egyediség, hol van az a vissza nem adható hangulat, amit csak egy punk/hardcore koncerten tapasztalhat meg egy rajongó?

Aminek tegnap részesei voltunk, az nem volt több egy korrekt hakninál, amire lejött a magyar deszkáspunk “színtér” néhány képviselője, elugrabugrált néhány popslágerre, bevásárolta a merch cuccot, amiben az évnyitón megmutathatja, ki az igazi vagány gyerek, aztán ennyi. Milyen punk buli az, aminek a főtámogatója a Betonútépítő, és ezt a zenekar háta mögötti méteres molinón hirdeti?

Úgy illik, hogy a fellépőkről is megemlékezzünk: a Nem Mind-1 pontban fél 9-kor elkezdte a koncertjét, és kb. 25 percben bemutatta munkássága legjavát. Koncertjük teljes mértékben illett a fent leírtakba. Korrekt koncert popdalokkal bármiféle izgalom nélkül.

A Fürgerókalábak ötletes, akár botrányosnak is mondható szövegeivel és a tagok idiotizmusával kitűnhetne a sorból, de ilyen gyér közönség előtt nem tudtak igazán kibontakozni, főleg nem szűk 30 percben. A 10 év alatt ötszázszor hallott számok már együtténeklésre sem késztettek, csak mosolyogtam magamban. Az új dobosra jobb volt nem ránézni, olyan lelketlenül, amatőr pofával verte a bőröket. Biztos koncentrált.

A Useless ID-ban egyetlen érdekes van, hogy izraeliek. Amúgy ugyanolyan poppunkot játszanak, mint bárki más. Kultúrált kinézet, kis mozgás, ahogy illik, rajongók az első sorban. “This is our first time here.” Hogy hol is lehettek valójában, arról valószínűleg fogalmuk nem volt. Elénekelték, elpengették, aztán levonultak.

No Use For a Name. Persze, én is szerettem régen, ismertem is szinte minden számot a koncerten, meg beálltam lökdösődni, meg viccesek, közvetlenek voltak a tagok, de a megszokott “howyadoin’”-on és “great to be back here”-en nem tudtak ők sem túllépni. “The next song is about... and it goes something like this.” Komolyan, ezt a sablondumát már legalább ezerszer hallottam. Milyen punkkoncert az, ahol minden stagedive után a road megigazgatja a kontrolládákat, ahol minden szám után gitárt cserélnek a tagok, amit közvetlenül a nyakukba akasztanak? Azért az látszott, hogy a No Use spontánabb, mint az előzenekarok, elnyomtak egy improvizált számot basszusszólóval (vagy ez is meg volt előre írva?), és amikor egy Ramones pólós gyerek felmászott a színpadra és artikulálatlan hangokat nyögött a mikrofonba, játszottak egy Ramones számrészletet. Legalább ebben volt valami érdekesség. Egyedi volt továbbá az intrójuk, valami szemét technoszám, amiben a nevüket kántálták. Ez tetszett. A végén következett a kötelező ráadás, majd persze az alapsláger, a Justified Black Eye. Egy számot hiányoltunk, de azt nagyon, a Redemption Song-ot.

Félreértés ne essék, szerintem jó koncert volt a tegnapi. Korrektül teljesítettek a fellépők, a nézők megkapták, amit akartak, világsztárokat láthattunk vendégül hazánkban. De szerintem ennél egy punk-rock koncert sokkal több! Nincs szükség sztárokra, nincs szükség korrekt hangtechnikával felszerelt drága koncerttermekre, csak kell egy lelkes hazai/külföldi banda, akik szívből játszanak, akiknek van közönsége, akik megértik, átérzik a zenekar mondanivalóját, akik megőrülnek a koncerten. Ilyenkor nincs semmi más, csak az itt és most. Én már voltam ilyen koncerten.

Nyilván vannak olyan zenekarok, amiket már nem lehet egy 100 fős klubban megnézni, csak stadionokban sokezer emberrel együtt. De ekkor is szükséges, hogy a zenekar élvezze, amit csinál, hogy legyen mit mondania az értük odautazóknak. Hogy a koncert ne csak üres számokból és százmilliószor hallott rutinból benyögött kommentárokból álljon.

Ma meglátjuk, a metálosok mit produkálnak, bár a Darkest Hour hitelessége sokkal kevésbé megkérdőjelezhető mint a punknap bármelyik fellépőjéé.