2005. I. 19. Párizs, Zénith - Green Day, New Found Glory

Írta: Mozart Feltöltötte: Dan Ekkor: 2005. jan. 21. péntek - 19:08

Figyelem! Ez egy olyan rajongó beszámolója lesz, aki közel 10 éve várta, hogy végre eljusson egy Green Day koncertre. Objektivitást ne várjatok!

Inkább nem is kezdek bele annak elmesélésébe, hogy milyen stresszes dolog vasutassztrájk idején vonattal menni Green Day koncertre, pláne, ha az embernek másnap reggel vizsgája van 8.30-kor, Párizstól 300 kilométerre… legyen elég annyi, hogy végül mindkét fontos eseményre odaértem, ha nem is kalandmentesen.
Szóval kb. este hét körül értem a helyszínre, a Zénith nevű csarnokba, ami speciálisan arra a célra épült, hogy koncerteknek adjon helyet. Annyira nem nagy, mint egy stadion, körülbelül 5 és 10 ezer között lehet a férőhelyek száma, és még csak nem is volt teltház. Az innivalót itt még kupak nélkül sem lehetett bevinni, így hát a tartalék szendvicset és ásványvizet a bejárat előtt voltam kénytelen elfogyasztani. Miután bementem, gyorsan még körbenéztem a merchandise standokon, amik érdekes módon Green Day és NFG pólókat és cuccokat árultak.
Azt hittem, lesz másik előzenekar is, de nem, egyből a New Found Glory kezdett fél nyolckor. Ekkor még viszonylag könnyen lehetett mozogni a küzdőtéren, úgyhogy gyorsan előrenyomultam, és ott is maradtam az est végéig (a második és a tizedik sor között lötyögtem végig. Igen, láttam Billie Joe-t is 5 méterről! :)
Szóval az NFG koncert nem volt rossz, sok színpadi mozgás és barátságos hangulat jellemezte, viszont a hangzás nem volt a topon, ezért igencsak ismerni kellett a számokat, de nálam ezzel nem volt gond, szóval élveztem, de ami utána következett, ahhoz képest ez csak egy kis bemelegítés volt... Ráadásul elég sietősre vették a figurát, pihenő alig volt. Be is fejezték kb. háromnegyed órán belül.
Aztán pedig: majd´ két óra tömör élvezet.
A Green Day-t hosszas intró előzte meg. A színpad átrendezése közben klasszikus punk slágereket hallhattunk. Ezek közül a Ramones Blitzkrieg Bop-ja volt az utolsó, aminek a végén a tömeg már egy emberként kántálta, hogy „Hey ho, let´s go!” Meg is lett a hatása: kivonult a színpadra egy nagy nyuszi, és mindenféléket mutogatott, aztán lehajtott egy üveg sört húzóra, és lement a színpadról. Nem tudom, ez mire volt jó, de vicces volt. :) Ezután bevonulózene, és végre színpadon a Green Day! Az új album dizájnjának megfelelően mindenki fekete-piros öltöny-ing kombinációban. A kezdő nóta az American Idiot volt, és már itt megfigyelhető volt, hogy Billie Joe kevesebbet gitározik, mint régen: a zenekar mellett majd´ minden számnál ott állt a kisegítő gitáros, aki „átvette” Billie Joe-tól a nehezebb részeket, szólókat, illetve teltebbé tette a hangzást, amikor ketten játszottak. De nem hiába vették be szinte az összes számba: „cserébe” B.J. egész koncert alatt mozgott, rohangált, ugrált. Hihetetlenül karizmatikus egyéniség, ha kimegy a színpad jobb szélére, az egész közönség jobbra fordul, ugyanígy fordítva. Egyszerűen nem lehet nem nézni, minden mozdulata tudatos, határozott, erre mondanák, hogy „rocksztárnak született”. Sugárzott belőle az energia, abszolút nem látszott, hogy előző nap is koncert volt, és nagyon sokszor előbújt a jellegzetes mosolya, ami árulkodott arról, hogy mennyire élvezi a dolgot. A hangzás teljesen tökéletes, szinte CD minőségű volt, ráadásul BJ torkát egy szál hamis hang nem hagyta el egész koncert alatt, de tényleg! (Ugyanez elmondható egyébként az NFG énekeséről is, dicséretére legyen mondva.)
Az elsö öt szám az új albumról volt, azután következtek a régi slágerek (számlistát lásd a végén). Nem siettek, gyakran volt leállás, éééóóóztatás, hejjhejjeztetés, vízipisztolyozás (egy tizenötéves-forma srác besegíthetett BJ-nak a színapdról lövöldözni) és egyéb showelemek a koncert közben, mint ahogyan azt már láthattuk GD videókon, sőt, volt kisebbfajta tüzijáték, robbanások szám végén, a koncert végén pedig konfetti. Hihetetlenül meg volt koreografálva a koncert, és ha nem is sok köze van ennek a punk kezdeti spontaneitásához, ez akkor is fenomenális volt. Minden mozdulat begyakorolva, mindig mindenki a helyén (néha már heten-nyolcan álltak a szímapdon a két kisegítő gitárossal, fúvósokkal stb. együtt). A jelmezek és egyéb apró kellékek nagyon feldobják a hangulatot, de ami az igazán lényeg, Billie Joe egyénisége viszi az egész showt (én például Mike-ra és Trére csak odapislantottam néha, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, és ez nem valamiféle személyes Billie Joe-rajongásból van, hanem tényleg annyira karakteres frontember).
Volt megint „spontán” zenekarszervezés a közönségből választott tagokkal. Jó volt ennek is a hangulata, de számomra akkor is a Wake me up when september ends című szám volt a tetőpont: aki nem ismerné, ez egy gyönyörűszép lassú ballada, egyesek szerint szeptember 11-ről, szerintem inkább az elmúlásról szól. Johnny Ramone-nak dedikálták, és katartikus élmény volt. A közönség meghatottságát mutatta az is, hogy míg a többi számot végig együtt énekelte a zenekarral, ezt mindenki csendben hallgatta, egy helyben állva.
A koncert utolsó előtti száma a Queen konfettieső alatt elhangzó We are the champions-je volt, ami alatt az jutott az eszembe: hát basszus, ezek a srácok tényleg világbajnokok... Végül pedig a szokásos koncertzáró, a Time of your life, egyedül, Billie Joe előadásában, és tapsviharral a végén.
Furcsa, de nem éreztem úgy, hogy elrepült volna a koncert. Sokkal inkább a teljesség érzésével hagytam el életem egyik legjobb, ha nem a legjobb buliját. Tízből tíz, erre nem lehet mást mondani.
Végezetül a számlista, remélem, semmit nem hagytam ki, a sorrend is elvileg pontos:
American Idiot
Jesus of Suburbia
Holiday
Are We the waiting
St. Jimmy
Longview
Hitchin´ a Ride
Brainstew
Jaded
Knowledge
Basket Case
She
King for a Day
*** ez átment valami feldolgozásba a végén, nem tudom a címét ***
Wake Me Up When September Ends
Minority
---------- „álvég” -------
Boulevard of Broken Dreams
When I Come Around
We are the Champions
Time of Your Life