Kedves Barátaink, Kedves Felebarátaink, Kedves ismerősök és Kedves rosszakaróink!
Jó szokás szerint gondoltam nem kezdek „hátal” mondatot, de igazság szerint talán így kezdeném… Hát… egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy élet…
Mondhatni a sors iróniája, fintora, vagy akár egy felsőbb vezetésé…?! Igen, sokan aggódtok miattunk. Talán untam is a folyton csergő telefont – amíg az is el nem veszett az áradatban -, hogy „Igen, igaz a hír, megsérültünk, az udvar, a garázs, a tüzelőtároló és a pince elment, de az állatok és a ház megvan” című történetfolyamot elő adjuk a világ minden tájáról érkező vonalakba. Úgyhogy eme pár mondat nektek szól, köszönettel. KÖSZÖNJÜK!
A vicc, hogy a katasztrófa másnapján rendőrök járták a várost és „információkérő” adatlapokat osztottak, kérdezvén, hogy tudtunk-e valami „mismásolást” a kazetták körül. Akkor eszméltem, hogy a zagykazetták életünk szerves és elválaszthatatlan részét képezték, képzik és képezni is fogják…
Gyermekként édes tiltott gyümölcsként a zagykazetták tetején töltöttük szinte minden időnket. Elbűvölő volt az a megmagyarázhatatlan nyugalom, ami a holdbéli (szürkeiszap) és marsbeli (vörös iszap) „tilosban járás” öröme. Persze gyermekfejjel mindezt felfogni inkább izgalom volt, mintsem a valós veszéllyel való realisztikus találkozás. A megszokás, mint mondják, biztonságos érzést nyújt, nekem legalábbis. Így voltam az évek alatt több tíz méternyire kinövő kazettákkal, hetente mellette utaztam, majd később naponta oda-vissza, az esetleges katasztrófa veszélyét a megszokás eltompította, érdektelenné tette. Teltek a napok, az évek, az évtizedek, és senki sem gondolta, hogy egyszer mindez pokollá változtatja mindannyiunk életét…
Hétfő délelőtt viszonylag korán keltem – nagy mérgelődésemre, ahelyett, hogy a pihenőidőmet alvással tölthettem volna. Gondoltam, ez nem is oly nagy baj, hiszen akkor nem alszom át a napot éjjel nyüglődve és következő reggel félhalottan ébredve, így megterveztem a napot, cserépkályha salakozás, gyújtós bekészítés, közben, amíg melegszik a kályha, addig az ebédnek való beszerzése, szolgálati autó visszaszállítása, majd délután könnyed „semmittevés” olvasgatással, 1-2 elmaradt és tervezett film megnézésével, 1-2-27 sör kíséretében az előző napos 26 órás szolgálat után kiváló időtöltésnek ígérkezet.
Persze a gát telefonos bejelentkezés nélkül felborította a napomat, napunkat, sok település és megannyi, több tízezer embertársam napját, kinek pedig megpecsételte vagy így, vagy szó szerint az életét.
Marianna ordít, hogy viszi a víz a kocsit a ház elől. Gondoltam, sokkolva: „Na és?”, amikor a kiskutyánk, a cicáink kint vannak és egyáltalán mi lesz a házzal? Bástyás kerítés lévén kirohanva a kertünkben még csak közel 10 cm vörös mocsok tört be. Megéreztem azt a gyermekkori, bevésődött lúg illatát, és egyből tudtam, mi történt… Pozi srácként belegázolva az árba – tudván az állatsereglet biztonságba levését – a hátammal tartva a vaskaput még hittem, hogy menthetem a menthetőt, dobáltam a téglákat, de egyszer, mint egy vad pogóban meglökött valami hátulról, ami kivédhetetlen. Nem egy falvadult circle pit nemnormális tagja taszított hátba, hanem a kapu, amit az ár taszajtott felém tokostul, vonóstul. Ekkor a 10 cm-ből laza 1 méternyi magasság lett, így visszavonulót fújtunk. A lépcsőfokokat elnyelte a vörös, félő volt, hogy a házba is beköszön, vagy egyszerűen elsquattolja előlünk életünk albérletét. Szerencsére Marianna ötlete az iszap további torlódását megakadályozta, így az első bejárati kapunkat feltépve utat engedtünk combnyakig benne állva a vörös árnak. Ami befolyt, annak nagy része át is folyt az udvaron, hol 1-2 ölfa, hol 1-2 hordó, sőt egy fa wc ülőke kíséretében… Az autó ekkor már 2 kereszteződéssel arrébb járt…
Mindez talán negyed óráig tarthatott, sokkállapot, pánik, szervezetlenség, csípős, égető érzet, ügyelet, ellátás, aztán munkafelvétel éjjel 11-ig. A kármentesítés miatt szinte úgy szöktünk be az albérletbe, majd másnap ismét ki-ki ellátta a posztját a sérüléseinek átkötözését követően. Hajnalban az ember fia szembesült a kiábrándító valósággal, de beleadott mindent, mentette, ami menthető, embert, javat, jószágot… És próbálta élhetőbbé tenni az élhetetlent nulla remény és zéró jövőkép nélkül.
Írásom úgysem adja vissza azt az érzést, amit érzek, érzünk, átéltünk, a hírekben látottakat is vagy egy tízszeres szorzóval elláthatjátok. De higgyétek el… azaz ne is higgyétek, egyszerűen ne akarjátok tudni…!
A lábam – sajnos nem vettem eléggé komolyan a sérülésemet – csütörtökig bírta. Véresen, gennyesen, lázasan ágyhoz lettem kötve, Marianna viszont továbbra is szorgosan részt vett az állatmentésben…
Hittünk… Reméltünk, nekiálltunk a takarításnak…
Egészen szombat hajnalig, amikor a sziréna indítókulcsát kérték. Mindezt a katasztrófa után 4 és fél nappal… Jött a hír egy újabb gátszakadásról, kitelepítésről, majd perceken belül megannyi tagadásról, cáfolatról, ellencáfolatról… Már nem tudtuk, kinek higgyünk és mi a valóság…
A költözés mellett döntöttünk, hiszen a minimális személyi cuccunk mellett a kisállat hadunknak már nem lett volna hely a kitelepítő járművekben, így jöttünk. Jönnünk kellet. Nem gyávaságból, nem félelemből… Hanem a „társaink” miatt…
Marianna azóta ismét visszajár naponta. Állatokat ment, koordinálja azt önkéntesként, segít a segélyek igazságos elosztásában. A sérülései az enyémekkel szemben egyre jobban gyógyulnak. A hírekben állítottakkal szemben valóban egyre nagyobb problémát okoz a szálló por, neki is. Mindenkinek. Én pedig tehetetlenül a dühtől és a tétlenségtől váltakozó keservvel, jövőképpel és reménnyel vagy a híján eme írással próbálom tudatni veletek, hogy köszönjük a barátságotokat, a szereteteteket és a magatok módján való tenni akarásotok! Számítunk rátok!
Sose kerüljetek ilyen helyzetbe!
Köszönjük a BARÁTSÁGOTOKAT!
Ölel: Zsolesz és Marianna
| |
|
|
