Ez szerdán jön le a Demokratában, de ott kissé meg kellett húznom, hogy beleférjen a keretbe. Ez a teljes változat. Akinek van egy kis lóvéja szerintem nagy barom, ha nem megy el...
A fém Istenek eljövetele
-
Az angol Judas Priest a Heavy Metal legnagyobb és legfontosabb zenekara. Ez kérem nem vicc, sem pedig holmi olcsó kereskedelmi reklámfogás, mely a nemrég eredeti felállásban összeállt csapat közeljövőben esedékes budapesti fellépését igyekszik nagy csinnadrattával beharangozni. Sorok írója ezt anno maga sem hitte el, amikor tejfölösszájú ifjoncként először ismerkedett a keményebb zenék világával, s a nála idősebb „vén rókák" bölcsen bólogatva konokul ragaszkodtak ehhez a sommás kitételhez. Túl sokan mondták, és túl vén szakállas fazonok, s az ember ifjoncként juszt sem fogadja el, amit az efféle alakok mondanak, még ha teszem azt történetesen nem az iskolaköpeny viseléséről, hanem a rock-zenéről folyik is az okító jellegű csevely. Márpedig ez így van, felnőtt fejjel az ember megtanulja helyén kezelni a dolgokat. A kérdés már csak az, hogy ez a június 16-án, a Summer Rocks fesztivál kertében a Petőfi-csarnokban fellépő élő legenda tud e nyújtani valamit számunkra 2004-ben.
Mellesleg a „nagy" és a „fontos" kitételekkel egyrészt ajánlatos csínján bánni, s nem beledobálni bárki kalapjába - ahogy ezt korunkban oly gyakran teszik -, másrészt nem árt különválasztani őket. A kettő tudniillik nem ugyanaz. Az örök konkurens Iron Maiden például szintén „nagy" csapat, de jelentőségben meg sem közelíti korábban indult pályatársát.
Ugyanis míg a Maiden tökéletesen csinált egy már korábban meglévő formát, addig a Judas Priest egy személyben létrehozta a modern értelemben vett Heavy Metalt.
A zenekar 1969-ben alakul Birminghamben. Alapító tagok: K.K. (Kenneth) Downing gitáros, és közeli barátja, a basszista Ian Hill. Hozzájuk csatlakozik Alan Atkins énekes és John Ellis dobos. Első koncertjüket Essingtonban adják 1971-ben. A csapat nevét Atkins előző zenekarától „öröklik", aki egy Bob Dylan dal címéből kölcsönzi, a The Ballad of Frankie Lee and Judas Priest-ből. Folyamatos koncertezés veszi kezdetét, de ekkor már a dobok mögött Alan Moore ül - ezen a poszton iszonyú volt a hurcolkodás -, igaz, nem sokáig, ugyanis 1971 végén Chris Campbell veszi át a helyét.
Az 1972-es évben úton vannak Angliában - mérsékelt sikerrel -, miért is 1973-ban Atkins és Campbell elhagyja a zenekart. Így csatlakozik az énekes és volt színházi világítás-technikus Rob Halford (szül: 1951 augusztus 25-én) - akiről jelen sorok írója anno azt is hümmögve fogadta, hogy a legnagyobb torok a műfaj történetében -, és a dobos John Hinch. Mindkettő a Hiroshimából érkezik. További angol turnék, majd egy ötödik tag lép a zenekar életébe: Glenn Tipton gitáros. (ex-Flying Hat Band.)
És ezzel voltaképp létre is jön a klasszikus felállás.
1974-ben szerződést kötnek egy kis angol kiadóval, a Gull Recordsal. A debütáló album, a Rocka Rolla - melynek kétfajta borítós változata is létezik -, 1974 szeptemberében jelenik meg. A lemez egy remek hangulatú, igényes hard rock album, de semmi több. Az igazi, a „saját" arculat még várat magára. Nem is voltak túlzottan elégedettek a felvételekkel, Hinch ott is hagyja a csapatot, s helyére ismét Alan Moore jön vissza.
Az 1976-ban megjelenő második lemez, a Sad Wings Of Destiny hatalmas fejlődés a bemutatkozó albumhoz képest. Itt jelenik meg ugyanis a „saját" arculat, az a bizonyos azonnal felismerhető és összetéveszthetetlen légkör, énekstílus és dalszerkezet, amellyel voltaképp rock-történelmet írtak.
A Priest muzsikája annyiban volt új, hogy a ritmust helyezte előtérbe - néha a monotonság határát súrolva (szemben a Deep Purple-féle harmóniadominanciával) -, s beemelte zenéjébe a másutt eddig csak elvétve felbukkanó népzenei elemeket (szemben a blues irányultsággal, lásd Led Zeppelin).
A Sad Wings of Detiny a jó kritikák ellenére sem lett siker - a plebs mindig képtelen meglátni a jelenben a korszakost -, s anyagi helyzetük továbbra is kilátástalan. Ekkor Alan Moore másodszor – ezúttal végleg – kilép a csapatból.
A megmentő a CBS, és a Sin After Sin album (1977) szintén óriási dobás. A dobok mögött ekkor már Simon Phillips ül, ám ő se maradt sokáig, s az első amerikai turnén Les Binks üti a bőröket.
A Stained Class (1978) újabb mérföldkő. Ez eddigi legkeményebb lemezük, de egyben a legszínesebb, legintelligensebb és legjobb.
De, hát kellett is a kakaó, ugyanis Angliában - meg az egész kontinensen -, abszolút mélyponton van a rock. Üssük csak fel kissé a történelemkönyvet.
1976-ban tüskefrizurás, biztosítótűs brigádok lepik el London utcáit, s követnek el mindent, hogy az előző (rock) generáció idegeire menjenek. Százával alakulnak az olyan csapatok, melyek nagy ívben tesznek efféle avultnak kikiáltott fogalmakra, mint profizmus, „hangszeres tudás", gitárszólók s más effélék.
Megjelent a punk és az újhullám, mely a zenét egész más nézőpontból közelítette meg, s a hangsúlyt az ötletekre, a formabontó megoldásokra helyezte. A teátrális helyett az ironikus, a gigantikus helyett kisszerű lett az uralkodó, ami persze természetes folyamat eredménye volt, ugyanis a világban a hatás-ellenhatás elve működik, s a hatalmas színpadokon, füstködbe menekülő öncélú gitárvirtuózok uralmára várható volt ez a reakció, mint ahogy az is, hogy erre válaszul az un. „hagyományos értékeket" képviselő rock is kénytelen lesz majd megújulni, és ellentámadásba lendülni.
Ez a dühödt ellenhatás volt a Judas Priest.
Sad Wings of Destiny, Sin After Sin, Stained Class. Ezzel a három lemezzel a Judas Priest voltaképp létrehozta azt, amit ma röviden így nevezünk: Heavy Metal.
Olyannyira minden a Judas Priest-ből vezethető le, hogy ha az ember kézbe veszi pl. az Unlashed in the East c. 79-es japán koncertlemezt, rögtön szembetűnik, hogy majd mindegyik cím pár év múlva - a brit heavy metal új hullámának (BHMNW) robbanásakor - zenekarnévként köszön vissza.
Exciter, Tyrant, Sinner, Ripper, Genocide, Running Wild, Steeler, Savage (ennek refrénjét veszi fel a később a Nasty Savege) - mind-mind korai Priest számcím.
És ekkor jön a szemléletbeli váltás.
Amíg a punk uralta a terepet, a csapat szinte rá volt kényszerítve, hogy mindent elsöprő lemezeket adjon ki. Az évtizedfordulón azonban visszatér a rock, a Priest befut, s egyszerre próbál a közönség után is menni, meg a saját útját is járni. (Binks helyére Dave Holland jön a Trapeze-ből.)
Így kerül ki a kezük alól a mérföldkőnek számító British Steel (1980), a hót jellegtelen Point of Entry (1981) a sokkoló erejű Defenders of the Faith (1984), s a másnaposságkor fellépő gyomorproblémák azonnali orvoslására is kiválóan alkalmas Turbo (1986).
A évtized végén népszerűségük rohamosan csökken, s mikor már mindenki leírja őket, s az összes zeneértő csak unottan legyint a nevük hallatán, 1990-ben kijön a Painkiller. (a doboknál Scott Travis)
A Painkiller a csapat utolsó jelentős dobása. Oly sok év után végre ismét önmagukat adják, s noha nincs rajta semmi különös, a lemez az első hangtól az utolsóig tökéletes.
Ami ezután jön, az a göcsölés iskolapéldája. A grunge-hullám az összes metálcsapatot a padlóra küldi. Zenekarok oszlanak fel, pályafutások törnek derékba, nagy múltú zenészek csinálnak nyilvánosan hülyét magukból a fennmaradás érdekében.
Halford is elhagyja a csapatot, s mindenféle projetktekben alázza porig saját legendáját, volt társai pedig lihegve rohannak a trendek nyomában, s kiizzadnak magukból két korszellembarát közhelygyűjteményt. (Jugulator, 1997, Demolition, 2001).
Ezeket egy bizonyos Ripper Owens nevű ifjúval rögzítik, aki rendes gyerek, a hangja sem rossz, csak egy vele a baj, nem Rob Halfordnak hívják.
Ahogy mondani szokás, a házasságok az égben köttetnek. Halford 14 év után visszatért a Priestbe. Oda, ahová tartozik. Hogy mindez anyagi számításból, az ügy iránti lelkesedésből, vagy egyéb okból történt, ne firtassuk. Nincs is igazán jelentősége.
Egy a fontos: június 16-án, a Petőfi-csarnokban egy korszakos csapat talán utolsó turnéját láthatjuk, ráadásul az eredeti felállásban, s ha a pletykák igazat szólnak, egy fergeteges best-of műsorral készülnek a fiúk.
Mindenesetre, ha indulásképp belekezdenek mondjuk a Rapid Fire-ba, sorok írója nem biztos hogy megtudja őrizni higgadtságát, s tartani tudja magát a fejlett európai normákhoz.
Pozsonyi Ádám
| |
|
|
